Megáll az éjszaka

Mindent szerettem ebben a filmben: a dialógusokat, a dacokat, a vágásokat, az arányérzéket, a zenei összeállítást, a színészeket — mindent a világon. Az arcokat! Ronyecz Mária csodálatos mandulaságát, Kakassy Ági penge nyomorát, Őze felkavaró proliságát, kisemberségét, Jordán Tamás őrületét, Rajhona Ádám bunkó gyíkságát, Znamenák István balfácán konokságát, Sőth Sándor üdítő szemtelenségét, Iván Anikó sebezhető zárt odaadását.

Megáll az időről beszélek: az idei EPMSZ-konferencia eddigi legnagyobb ajándéka ez a számomra. Mint már többször sok helyen elmondtam, nem vagyok egy nagy filmrajongó — mindig kívül maradok valamiképpen. Éppen ezért azokat a filmeket szeretem, melyekből nem lehet kimaradni: a Volt egyszer egy Amerikát, A nürnbergi pert, a Száll a kakukk...-ot.

Megáll az idő teljesen ott van, ahol ők. Ha semmi egyebet nem csinált volna (és számomra nem is csinált, mert semmi egyebet nem láttam tőle), Gothár Péter akkor is a magyar művészet csúcsán van, ami természetesen azt jelenti, "a" művészetén, mert hiszek benne, hogy van egy ég fölötti táj, ahol tökéletesen mindegy, hogy milyen nyelven és milyen műfajban szól, csak a tehetség áradjon belőle.

Nem tagadom persze, hogy ez elsősorban a magyarok számára hordoz valamit, de már ezzel a kategóriával is bajok vannak. A tegnapi kései asztaltársaságban a vörös- és fehérborok romjai között néhányan azt találgatták, vajon melyik pesti gimnáziumban vették fel az iskolai jeleneteket. Én nem tudtam megszólalni, mert én nem Pesten, hanem Kolozsváron, és nem hatvan-, hanem nyolcvanvalahányban — akkor hozzám már nem is szól?! De nagyon is szól, mert én is voltam kamasz, én is álldogáltam izzadt tenyérrel mindenféle lányok előtt, én is szúrtam el ostobán szép kapcsolatokat, én is pofáztam, amikor nem kellett volna, és odabújtam volna egy-egy fiatal tanárnő pulóverje alá. Ma is pofázok, remélem.

Az emberben jó esetben megáll a kamaszkor, és ennél minden gond, fájdalom, seb és karcolás ellenére nincs semmi szebb. Ezért aztán nincs semmi szomorúbb annál, hogy a kamaszokból végül vonalas felnőttek lesznek, miközben azért semmi empatikusabb nincs, mint annak megmutatása, hogyan is lettek ezek a felnőttek olyanok, amilyenek. És közben a Selmeczi György összeállította zene, a fájdalmas-vívódó-reménykedő-lemondó You are my destiny.

Itt maradt bennem ez az éjszaka; remélem, itt marad még sokáig.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr396228193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása