Vacog a szív, veri a verseket
Ki a halhatatlanabb? Olyan kérdés ez, melynek látszólag semmi értelme. Kormos István Vackorját az egész világ ismeri, miért lenne ő kevésbé, mint Weöres Sándor? Az Anna örököt mindenki fújja, hát miért lenne ő bármivel is alul József Attilánál? Mascagni kevesebb lenne, mint Puccini, mert az utóbbinak több operája "jött be"? Ugyanakkor mindenki érzi, hogy az utóbb említett nevek mégiscsak mások valamiképpen, így aztán másként maradtak meg az emlékezetben is. És most csupán nemzedéktársakat említettem — ugyanezt a felkavaró játékot keresztbe-kasul lehetne játszani.
"Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? De Ki az ág?" Nem is tudom már, mióta őrzöm Zelk Zoltánnak ezt a kétsorosát, mióta rendít meg, valahányszor felidézem magamban. Mint ahogy arra viszont pontosan emlékszem, amikor Cs. Gyímesi Éva kiadta nekünk elemzésre a Tizennégy sort ("Hogy ifju tested átsüt a halálon, / másfélezer magányos éjszakámon..."), és mennyire szíven szúrt ez a vers is annak idején, mennyire éreztem, hogy nincs menekvés a képei és az elől a különös igazság elől, melyet sugároz, ahogy minden nagy műnek különös az igazsága, megfejthetetlen és egyértelmű. De hát nem én mondom mostanában különféle alkalmakkor és egyre sűrűbben, hogy Weöres, Zelk nemzedéktársa, egészen különleges jelenség? És ez nem "lefelé hat" a Zelk-ismertségre és értékelésre?
"Jó volt, ugye? — Jó", bólintott nagyot Lőrinc. Lőrinc remek ember, zárkózott és magányos, egy nagy kritikus nagyobbik fia, túl váláson, a saját lányával való küzdelmen, Németországon és a visszatérésen és más mindenféle sebeken, nem is csodálkoztam hát, hogy akkorát bólint, amilyen mély a tekintete. Zelk Zoltán Vers a lehetről és a nem lehetről című reménybe fúló panaszát hallgattuk Szabó Sándor csodálatos előadásában az egyik csatorna irodalmi kétpercének köszönhetően. "Vacog a szív, veri a perceket", és beleremegtünk abba, hogy "mi volt még! mi volt!', amit Szabó korántsem felkiáltójelekkel ad elő, mégis hallatszanak.
Ha lehetne, nem is kellene törődni semmivel, csak a magunk szíve vacogásával. Azzal, mi ragad meg és mennyire, és azzal egy cseppet sem, ki milyen gyakran. Ez persze lehetetlen; de amikor seblepett csikasznak érzem magam, vagy amikor észbe kapok, hogy rám is ujjal mutatnak a temetők, vagy amikor tudom, hogy van ág, de fogalmam sincs, hol és ki az, vagy a mély pillanatokban, amikor mégis engedek a vén reménynek — nos, ilyenkor Zelk Zoltán a legjobb barátom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.