Szeretni, amíg még lehet
"Az apám a háborúban szedte meg magát! Ez az igazság, tessék!"
Sírva üvöltötte ezt a mondatot a Boulevard de Palais című remek francia sorozatban Nadia Lintz bírónő (Anne Richard) Rovére főfelügyelőnek (Jean-Francois Balmer). A hölgy késve érkezett a kórházba: édesanyja már meghalt, de hát őt sem szerette, meghalhatott nyugodtan.
Persze, nem ilyen egyszerű. Miért kellene üvölteni, ha olyan egyszerű lenne? Miért kellene sírni? És hát nyilván nem a "megszedés" a gyűlölet oka — egy gyermek az érzelmeivel, a zsigereivel gyűlöl, nem az elveivel. Ez kizárólag utólagos belemagyarázás lehet.
De nem is ez az érdekes, illetve nem ez az igazán érdekes. Hanem Rovére főfelügyelő válasza. Tényleg, hogy van az, hogy ezekben a mai bűnügyi filmekben, amelyekben mindenki magányos, elvált, alkoholista és más ilyen posztmodern állapotban vergődik, a mélyre szakító pillanatokban mindig akad valaki, aki valami bölcset mond az embernek, és szívvel mondja azt a bölcset?
Szóval ez a Rovére, aki természetesen alkoholista, de természetesen intelligens és érzékeny, és hálistennek nem jóképű, vagy ha igen, nem olyan, mintha minden nő lélekbudoárjából lépett volna elő, ez a Rovére tehát a következőket mondja, határozottan, de nem üvöltve, a kórház előtti fújó térben. "Értem. De ez az ő történetük. De hol az öné?" És amikor a bírónő meghőköl: "Azért, amiért bűnösek voltak, joga van szeretni őket." Aztán egymás vállára hajtják a fejüket, és a nő zokog tovább.
"Azért, amiért bűnösek voltak, joga van szeretni őket." Legalább két hete láttam ezt a részt, hallottam ezt a replikát, s azóta is ezen gondolkodom, viszem magammal, rágom egyre. Én többször és kíméletlenül leszámoltam olyanokkal, akikben csalódtam, és belátom, hogy a sértést hamarabb lehetett érezni, mint a fájdalmat. Minden csalódásra megvolt a jogom is, az okom is. Ezt a mondatot azonban soha nem mondta senki úgy, hogy hinni is lehessen benne, határozottan és érzékenyen, nem az üres nagyképűségek cigarettafüstjében.
Vagy mondta, de nem hallottam meg — kezdek ettől félni. Ami persze azt jelenti, nem akartam meghallani. Vagy ha már belátom, hogy nem akartam, akkor már meg is hallottam valamiképpen?
Szeretnék hinni ebben. Szeretném szeretni őket, ha úgy érzem is, hogy becsaptak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.