Azt hittem...
Azt hittem, az élet
árnyas utca,
a folyondár a kertet
szépen befutja,
az ember ül, hogy mi hogy van,
rigósan tudja,
minden-éjjeli álmát
csendesen alussza.
Az élet azonban
rogyadozó kerítés is,
lyukas a ház, lyukas a lélek,
te élnél mégis,
innál, berúgnál, hazamennél,
a fa tövébe hánynál —
olykor az élet nincsen
magánál.
És van szíved kettő,
és erkölcsöd negyven,
és nincsen irgalom
a szívedben,
és fájva örülsz, és
reccsen a karfa,
nem tart össze semmi,
ma Istennek sincsen
hatalma.
Aztán egy új nap,
árnyas az utca,
megint mindenféle
összeborzolt álom befutja,
mintha Isten is lenne,
nem haragszol már,
ő is csak ember,
nem lehet folyton
melletted, egyedül
kell maradnod
ezzel a kerttel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.