Vallomás a sötétről - Fodor Sándorról

Marosi Péter azt írja valahol, szép, szép az Egy nap — egy élet, de semmi olyan nincs benne, amit csak egy író, csak ez az író, csak Fodor Sándor tud elmondani. Amikor húsz évvel ezelőtt olvastam ezt a tanulmányt, bedőltem neki. Az Egy nap —  egy életet akkor már tíz éve olvastam, kamaszkoromban, és jó emléket őriztem róla, de azt hittem, aki "ceruzával a kezében" olvas, az nem tévedhet.

Holott minden ceruzát befolyásol az őt tartó kéz lelki alkata (Nobel-díjas képzavar :), és Marosi ezúttal nagyot tévedett (ami persze inkább dicséret, mint bírálat: nagy kritikusok nagyot tévednek; aki nem téved, nem is kritikus, mindössze kórustag). Az Egy nap — egy élet ugyanis valóban nem mond sokat az írói műhelyről, hacsak a folyamatos panaszolkodást a tehetetlenség-lustaság-patópálkodás miatt nem vesszük soknak, nagyon sokat mond viszont arról, amit egyedül ez az ember, Fodor Sándor mondhat el, mégpedig nagyobbik lánya, Évike haláláról.

Erről a halálról mindenestül: az elhanyagolt grippáról, a haldoklásról, a temetésről, és főleg mindarról, amit mindez a lélekben okoz. Olvashatunk Évike "sötétségoszlató" mosolyáról (gyönyörű jelző!!!), olvashatunk az apa vívódásairól, aki nem beszélgetett elég gyakran a lányával, mert azt hitte, gyakran megteheti még ("És ha meggondolom: ugyanabban az időben mi mindenre volt időm..."), olvashatunk arról, mit hazudott neki a halálos ágyán, olvashatunk egy képtelen gondolatról ("talán kiáshatnám"), ami bizonyára minden gyermekét gyászoló szülőnek eszébe jut, olvashatunk egy borzalmas agyvillanásról ("egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott, a gyermek holtteste mellett az jut eszembe, hogy most, mivel csak hárman maradtunk, könnyebben kijövünk a keresetből. // Érzéketlenség lett volna? Valamiféle lappangó, mélységesen embertelen önzés tört volna fel a tudatom mélyéről? Nem. Az egyensúlyát veszített lélek, az elnyűtt, megtépett idegrendszer próbált kapkodva, ösztönösen védekezni.")

"Képtelen", mondom, meg "borzalmas". És az, valóban. De bevallani, feljegyezni, leírni ezeket a lelki kihagyásokat vagy megmagyarázhatatlanságokat, melyeknek ráadásul tanúja sincs — nos, ez olyan emberi gyötrelem és írói bátorság, amely hitelessé teszi a szöveget.

"Maradt, ami a Sötétre tartozik." Ez a könyv utolsó mondata, és ez is szép. Ugyanakkor világos, hogy diszkrécióból nem lehet írni. Fodor Sándor azonban megmutatta a maga sötétjét (egy részét csupán, mégis az egészet valamiképpen), és ebben a sötétben semmi satírozás nincsen. Legjobb lapjain az Egy nap — egy élet önvájó személyes vallomás.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr216572679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása