Ó, kapitány, kapitányom!
Szerettem.
Sokféle módon lehet osztályozni a színészeket (miközben teljesen fölösleges, de az ember egy nagy hiábavalóság). A remek Jean-François Balmer különbséget tett acteur és comédien között (saját magát az első kategóriába sorolta), s azt értette ez alatt, hogy az első inkább "ráteszi" a saját személyiségét a szerepekre, míg a második beléjük bújik.
Azt hiszem, Robin Williams a második csoportba tartozik. Volt fergetegesen komikus a Jó reggelt, Vietnam!-ban, volt sötét és aljas gazember az Álmatlanságban, volt őrült apa az Apa csak egy van című filmben, volt Peter Pan és halászkirály, volt biszexuális apa a Madárfészekben... Mint Philip Seymour Hoffman, ő is bármi tudott lenni, és minden jól tudott lenni.
Miközben de Niro vagy Pacino olyan, hogy szeretnél velük egy szobában lenni, de tartasz is egy kissé a találkozástól, Williams a Dustin Hoffman alkati rokona: bármikor beengednéd, és felhőtlenül örülnél, hogy eljött.
Mindenben szerettem, de meg a Holt költők találkozásában szerettem. Szerettem a félszegségét, a kedvességét, a kemény lágyságát, mely mégsem volt sem fafejű, sem plöttyedt, az okosságát, az érzékenységét, a kávébarna kabátját, a sálját, a szenvedélyét, a gyötrődését, az indulatát, a bánkódását.
Bizonyára lesz olyan idióta, aki mint Philip Seymour Hofman esetében is, rálegyint a halálra, s Hollywoodot ócsárolja, főleg, mert Williams talán öngyilkos lett, s ez minden marha szemében a gyávaság netovábbja. De ha van még értelme a művészet szónak, akkor még egyszer elmondom: szerettem. És azt hiszem, egy világot vesztett a világ.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.