Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 1.
Bizonyára sokan emlékeznek Kiáltvány az apák ellen című bejegyzésemre. Sokan szerették, vagy egyáltalán viszonyultak hozzá, én meg továbbírtam, mint ahogy talán egész életemben ezt fogom írni. És ha már továbbírtam, közlöm az egészet — Laszlo Alexandru román nyelvű, magyar származású bloggernél láttam, több részletben közöl egy-egy hosszabb írást. Most én is így teszek.
A mozsár a történelem eszköze is, nemcsak az én lelkemé. A mozsárban együtt van a réz és az apa.
Tavaly különböző fordulatok szeldelték az életemet, és mint általában, megvolt az előszelük, bár én nem tudtam, hogy az előszél kavarog körülöttem. Hirtelen-váratlan elkezdett foglalkoztatni az apaság. Talán azért, mert a lyányom tizenöt éves lett, és be kellett látnom, már nemcsak annyiból áll a szülejének lenni, hogy mesét olvasok neki, nyávogok, ha Lukrécia és Szerényke vagyok, és ugatok, ha Frakk? Megzavartak a kihívások, és elkezdtem másra haragudni? Vagy nem is haragudni, csak szembenézni az apa-szereppel, s ezt a vizsgálatot az idő emeleteit követve végeztem?
Nem tudom, de az biztos, hogy súlyosan érdekelni kezdett minden, ami apa. És ahogy lenni szokott, akkor fedeztem fel, milyen régóta érdekel tulajdonképpen. Mi másról szólna a Prospero sorozat, melyet immár tíz éve szerkesztek, ez a színházi emberekről-művészekről szóló kezdeményezés, ha nem az apák megismerésének vágyáról? Mi másról szólt volna már, ha innen nézzük, a Bodor Ádámról szóló államvizsgám, a Páskándiról szóló mesterim, a Balla Zsófia költészetét elemző doktorim? Mi más hajtott volna, hogy minden „besúgó” kapcsán megszólaljak (azért teszem idézőjelbe a fogalmat, mert nem címkékről írtam, hanem jelenségekről, nem ítéleteket hoztam, hanem a megértést szorgalmaztam)? Mi más lenne az oka annak a barátságnak, mely Dávid Gyulához, Egyed Péterhez, Horváth Andorhoz, László Ferenchez, Szilágyi Júliához, Vitályos Ildikóhoz és másokhoz fűz(ött), ha nem az, hogy közel kerüljek egy korhoz, amely elszaladt, és emberekhez, akik benne küszködtek?
Most, amikor az egyik szakasz végéhez közeledve megpróbálom összefoglalni a tanulságokat, úgy látom, a kommunizmus elvette az apáktól a terüket. Sok mindenben (iskola- és pályaválasztás, taníttatás, külföldi utazások) a rendszer döntött az apa helyett, és a gyermek óhatatlanul azt tapasztalta, az apja nem elég erős; a szülei nem elég erősek, mert abban a merev patriarchátusban, ami 1989 előtt uralkodott, az anya is apa volt, hagyományhű, előítéletek rabja, szabályok követője, alkalmazója és előírója.
A fiú, a gyermek ilyen vagy olyan módon és arányban mindig a szülei – nemcsak Ödipusz mítosza, az Ödipusz-komplexus is ezt világítja meg bántó fénnyel. Ez tragédia is, de helyzet is, és ezt a kettősséget muszáj lenne megérteni. Abban az írásban, mellyel immár hónapok óta küszködöm, ezzel próbálkozom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.