Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 5.
Ezt a másik embert Bánffy Miklósnak hívják, és a bonchidai kastély ura. Grófi nagybirtokai azonban grófi nagyvonalúsággal is járnak: 1912 és 1917 között ő a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, és díszletet tervez Bartók A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára című műveihez. Azt a zeneszerzőt tehát, akinek a kapcsán sok mai apa fanyalog, és Kodállyal szemben „magyartalannak” érzi, egy huszadik század eleji erdélyi magyar gróf támogatja, méghozzá akkor, amikor Bartókról még rosszat mondani sem lenne muszáj, jót pedig semmiképpen.
Kettőjük között hosszú esztendők és szinte beláthatatlan szociális szakadék: Bánffy 1873-ban született gróf, az erdélyi Versailles-nak nevezett Bonchida grófja, Makkai 1890-es, egy nagyenyedi professzor fia. Ami összefűzi őket, az az, hogy a monarchiában születtek, mindkettőjük életét meghatározta Trianon, és a trauma után mindketten a tevékeny transzszilvanizmus szellemében éltek, cselekedtek és alkottak. Nem tudom, e három közül melyik határozza meg káprázatos intelligenciájukat és nyitottságukat, azon kívül természetesen, hogy ők éppen ők voltak, azok, akik, minden hagyomány és akár sorsfordító esemény mellett azok az egyéniségek, akik, mint minden egyéniség, végső soron megmagyarázhatatlanok. Nem tudom, az viszont kétségtelen, hogy az egyik avatott esszében védte meg a botrányos költőt, a másik kiharcolta az érthetetlen zeneszerző műveinek bemutatását. Egyik sem volt „akárki”, ezt a pocíziót mégsem arra használta egyik sem, hogy a merevségét meglobogtassa.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.