Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 6.
Ha magyarázatot keresek erre a nagyapák és apák közötti alapvető különbségre, mely leginkább a nagyvonalúság–kisszerűség dichotómiával írható le, a legkézenfekvőbb magyarázat talán a kommunizmus, hiszen tényleg nem mindegy, hogy valaki egy iszonyú történelmi igazságtalanság után kénytelen élni a szülőföldjén, s azokra hallgatnia, akiket addig a jobbágyainak tartott vagy egy jelentéktelen nemzetiség tagjainak őhozzá, a birodalom egyik alapvető nemzetének fiához képest, ám minden borzalom ellenére mégsem egy olyan diktatúrában, amely egyre kevésbé kommunista (ha valaha is az volt), és egyre inkább nacionalista. Az egyre erősbödő elnyomás alatt a kisebbség összezár, kétely nélkül elfogadja elitjét, s az elit nem cinikus, de nem is szabad: híven szolgálja (és kiszolgálja) a nemzetiséget, melyből vétetett, politikai értelemben bátran, esetenként vakmerően, művészi értelemben azonban inkább jólnevelten alkot, az érthetetlenséget a pártállami cenzúrához hasonlóan elveti, hiszen mindennek helytállásról, magyarságról, szabadságról (paradox módon éppen a szabadság vágya hatott a szabadság ellen), hősiességről, kitartásról és egyéb ilyenekről kell szólnia.
Bontsuk ki a zárójelet! Természetesen úgy értettem, hogy a társadalmi szabadság vágya hatott a művészi szabadság ellenében, s ez minden látszat dacára mindig így történik. A Nabucco rabszolgakórusa azért csodálatos, mert Verdiben éppúgy lobogott a Habsburgok alóli felszabadulás indulata, mint a korban s az olasz népben, mint ahogy Petőfi Egy gondolat bánt engemetje is ezért, no meg a tehetség lemérhetetlen ereje miatt; de éppen a Nemzeti dal bizonyítja, mennyire korhoz kötött tud lenni egy erkölcsi értelemben kétségkívül felemelő kötelesség. A művészetet nem erkölccsel mérik, mindenesetre nem avval, amellyel a forradalmakat.
Ez is az apák nagy előítélete és szerintem tévedése volt: tehetség és tartás összekapcsolása. „Egy Petőfi vagy egy Mozart nem lehet egy szarházi” – jelentette ki egy Marosvásárhelyről származó zenész Salzburg közepén. Amikor Sosztakoviccsal próbáltam érvelni, aki olykor kénytelen volt Sztálin elvárásai és saját tehetsége között lavírozni, mentségeket keresett a zeneszerzőnek. Nekem nincs szükségem mentségekre, mert egy pillanatig sem gondolom, hogy a tehetség megmagyarázható és ekképpen beilleszthető lenne (Caravaggiótól és Villontól Verlaine-en át Szabó Lőrincig és Illyésig hosszú az a lista, amely a vitathatatlan tehetségek, de vitatható példaképek nevét tartalmazza), ám ha ennyire sarkos kijelentéseket teszünk („nem lehet”), akkor mást várnék, mint maszatolást. Ennek viszont, úgy látszik, nagy hagyománya van minálunk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.