Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 8.

Gondolom, hogy az Éneklő Borz a játékosság erejében bízott, és tanúsíthatom, hogy volt ereje, meg hát akárki olvassa is el a szövegeket, láthatja, mennyire nem erőltet egymásra ez a néhány ember semmit, mennyire nem egy ideológia parancsára alkotnak. Az is igaz viszont, hogy ma már nincs Éneklő Borz, és ami nagyobb baj – hiszen erről beszélek! –: az erdélyi közgondolkodás, legalábbis apai perspektívából, ugyanúgy néz ki, mint azelőtt. Az a nemzedék a mai napig meg van győződve róla, hogy az erdélyi magyarság egy tömb, vagy egy tömbnek kellene lennie, hogy Magyarország Erdély felettes énje, hogy Trianon helyrehozandó, a művészetnek pedig az a legfőbb feladata, hogy a közösséget visszaállítsa jogaiba. Apáink a szolgáltató művészet borzalmas gondolatát hirdetik, és sajnálatosan ritka az olyan kivétel, mint Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színművész, aki egy tévéinterjúban azt mondta hetvenöt évének összes tapasztalatával, hogy „ha bemész a mészárszékbe, tudod, hogy húst fogsz kapni, a tejesnél meg tejet. Ha a színházba bemész, nem tudhatod, mit fogsz kapni.” – vagyis a kíváncsiság és a kreativitás jogát próbálta védelmezni.

Ez tehát az egyik Láng – amelyiknek hatására ébredezni kezdtem. A másikat Láng Gusztávnak hívják, és ő meg ezt írja Az abszolútum joga és értelme című írásában, melyben a Mórokat védi Robotos Imrével szemben: „A romániai magyarság egész kollektív énképe s vele irodalma is sok tekintetben mítoszokra és illúziókra épült – egyszerűen azért, mert csak ezek a mítoszok és illúziók védhették meg e közösséget a teljes reményvesztéstől, annak cselekvésbénító mérgétől. A romániai magyar irodalmat épp ezért kettős – külső és belső – cenzúra fojtogatta. Egyik a hatalom tilalmait képviselte (az éber hivatal és az íróba beültetett félelem által), a másik közönségének reményigényeit (a népszerűség ígérete és az író kételyeinek elnémítása révén.) A történelem keserű fintora, hogy a kétféle, egymással ellentétes érdekű cenzúra igen gyakran egyforma utasításokat adott, ami persze csak növelte az érték- és tudatzavart.”

Itt, ennél a gondolatmenetnél mindenképpen meg kell állni. Egyrészt azért, mert itt látszik apáink (valós, egyáltalán nem vélt) mentsége. Egyik oldalon a ceaușescui diktatúra, mely csöppet sem volt kommunista, ellenben nagyon is nacionalista volt, a másikon egy védekező, egyre mélyebben a reménytelenségbe lökött kisebbség, mely abba kapaszkodik, amibe tud. Az állami nyomás együvé préseli minden tagját, s ennek következtében kialakul az a látszat, hogy ezek ugyanazt gondolják. Olyan látszat ez, amelyen nincs idő és lehetőség gondolkodni, szembenézni vele, megforgatni – inkább örülnek neki és hisznek benne.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr217055529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása