Szellemi merénylet
Napok óta hüledezem. A párizsi merényletet követő reakciókat olvasom, és többségüket nem értem. Az egyik legszívemből-szólóbb cikk a Papp Attila Zsolté, és örülök, hogy ilyeneket is olvashattam. Meg olyant is, mint a Gyöngyösi Csilla írása, mely az európai és az iszlám kultúra közötti különbségeket veszi számba és magyarázza, és például azzal, hogy a kétfajta humor és humorérzék eltérésére hívja fel a figyelmet, nagyon elgondolkodtatott.
Az általam olvasott kommentek azonban mégiscsak európai szerzőktől származnak, akik 1. mintha megbocsátanák a gyilkosságokat; 2. mintha nem értenék, mi a szólásszabadság; 3. mintha nem értenék, mi a művészet.
1. Ha piszkálod, odacsap; nem illik más vallásával gúnyolódni; láttad azokat a szennylapokat — ilyesmiket olvasok, és a kimondott-kimondatlan következtetés az, hogy "végül is érthető, ha ezt tették". Nos, minden keresztény és -tyén valómmal szeretném leszögezni: a gyilkosság megbocsáthatatlan, és nincs rá mentség, és csak azon lepődöm meg, hogy a hozzászólók, akik esetenként hajdekeresztények, nem találják borzalmasnak, hogy elfogadják. A hatodik parancsolat nem azt mondja, hogy ne öld meg a kedves, rokonszenves, szép stb. embereket, hanem azt: ne ölj.
2. Régóta tudom: sokaknak nem azért kellett a szabadság, hogy megszólalhassanak; sokaknak egyáltalán nem is kellett. Mégis újra és újra megdöbbent, mennyire nem kellett. Ceaușescu még egészen vígan élhetne, hiszen számos embernek semmit nem jelent, hogy bármikor leírhat, elmondhat, kiüvölthet bármit.
Az is meglep, hogy az illik—nem illik tengelyen tárgyalnak egy ilyen súlyú ügyet. Nem illik nyilvánosan böfögni, szellenteni, köpni, orrunkat az utca kövére fújni, mégsem jutna eszünkbe bárkit meggyilkolni ezek miatt az illetlenségek miatt. És ismét mondom: a hatodik parancsolatot nem a Charlie Hebdo fogalmazta meg.
A legnevetségesebb viszont az, amikor olyan emberek válnak kristálypohárrá a karikatúrák miatt, akik lazán zsidóznak-románoznak-cigányoznak-amerikaiaznak és mindeneznek. Csak el ne törjenek, jaj!
3. Az illik—nem illik azonban leginkább író mivoltomban szomorít el, és rendkívül elkeserít, hogy még művésztársaim egyike-másika is határokról fuvolázik. Határ a művészetben?! Határ a humorban?! De hát kedveseim, olvassátok el Jonathan Swift Szerény javaslat című pamfletjét, és meglátjátok, mivel viccelődött ez a lehetetlen barom. "A vicc az, amin mindenki nevet" — olvasom az egyik kommentfellegben, csakhogy egyrészt nem mindenkinek van humora, másrészt Caragialét is meg akarták kövezni a vígjátékai miatt, és a Molière-t vegzáló egyházról Bulgakov is írt. Ezt az ósdi felfogást nem is tudom másnak a számlájára írni, mint a mi ibolyaszemű pedagógiánkéra, tisztelet a kivételnek. Ahol szép csak az, ami problémátlan, ott mit is lehetne várni?!
Duchamp vécékagylója, Manet Olympiája, Pasolini Salòja — határok, kedves döbbent barátaim. Mert a művészet nem szalvéta és nyakkendők és halcsont, hanem szabadság, kaland, a rémült öröm, hogy nem tudod, mit fogsz találni; ha tudod, már nem is művészet, már nem is semmi. Mi lenne, ha megvonnánk egy karikaturista jogát a rossz karikatúrákhoz? Vagy ha minden rossz karikatúra szerzőjét meggyilkolnánk? Hamar a végére járnánk a műfajnak, annyi szent.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.