Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Azt írják le, amit tudnak
Apáink nemzedéke nem tudja megérteni, hogy az alkotás: örvény, melyet nem az alkotó gerjeszt – ő csak részt vesz benne. Következésképpen ha akarna, sem tud „jólnevelt” lenni, hiszen hogyan, mihez képest lehetne az, ha mindegyre egy folyamat része, tehát nem ő irányít? Másfelől: miért is lenne? A vizionálások oly fogcsikorgatva átkozott kora elmúlt. Nem reméltem, hogy jön még a kutyára kamion.
Vagy tán az a baj, hogy alig volt olyan alkotó, aki ezt megértesse? Vagy megértethesse? De hát még ez sem igaz, bár a kivételesek természetesen kivételek maradnak. „Amit tudok, azt nem írom le” – ezt a mondatot, melyet 75. születésnapjának ünnepségén idéztek tőle, az egész Szilágyi István-életmű fölé fel lehetne vésni, és Bodor Ádám is hasonlókat szokott nyilatkozni. Az a két alkotó tehát, aki a romániai magyar prózához is köthető, és máig minden vita fölött áll, a keresést hangsúlyozza és műveli, nem az alkalmazkodást és a megfelelést. Ráadásul a Kő hull apadó kútba óriási sikert aratott (Romániában három kiadást ért meg), szóval valami mégiscsak lenyűgözte az olvasókat. Úgy látszik, nem annyira, hogy mélyebb következtetéseket vonjanak le belőle.
A rendszer volt merev – ezt most már túlságosan is értem. De hát nem a rendszert szidták folyamatosan, lélekben és sörözésekkor, családtagok, barátok és kollégák egymás között? Nem arról álmodoztak, hogy valamikor megszabadulnak tőle? S ha igen, mert igen, akkor miről is? Valahogy azt tapasztalom, amit a szabadság kapcsán: szeretnénk megtapasztalni, de félünk a felelősségtől.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.