Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - A kiáltás üressége

Valamelyik nap egy értelmes, művelt, higgadt embernél, egy zeneszerzőnél töltöttem a délutánt, s a dió- és meggypálinka szüneteiben mindenféléről beszélgettünk. Ő a Kolozsvári Magyar Napokat fanyalogta körül, mondván, a színvonal nem tart ki sokáig, lassan már boldog-boldogtalant meg kell hívni, népünnepélyt kell tartani, megszűnik a hitelesség. Nem vitatom, válaszoltam én, hogy sok senki lép fel, a Svédországban élő nyálhuszár is elzengi erdélyező hallgatóit, egy fiatal csapat azonban a Jézus Krisztus Szupersztárral készül, és én ebben látom az ilyen jellegű rendezvények értelmét: olyan energiákat mozgat meg, melyek létezéséről nem is tudtunk addig a pillanatig. Az érvemen meglepődött, talán el is gondolkodik rajta – azon nyomban persze nem tudta elfogadni.

1989 előtt minden egyértelmű volt: a románokkal azonosítható hatalom az egyik oldalon, az elnyomott magyar kisebbség a másikon; a színház a megmaradás eszköze, az irodalom nemkülönben. Tiszta, világos, áttekinthető világ volt, s a rejtély a múzeumból érkezett, hiszen mi más volt Ady Endre vagy Makkai Sándor, ha nem a múzeum? Székely János, Bretter, Harag, Baász Imre gondolatai, művei, lénye nem újszerűségükkel hatott(ak) a közösségre, hanem a puszta létükkel-létével: lám, nekünk ilyen is van! A felforgatás a kiáltásban működött csupán. „Én gyűlölöm a hazámat!”, ordította a Rideghváry Bencét játszó Nagy Dezső A kőszívű ember fiaiban, és aki nem élt akkor, el sem tudja képzelni, mit jelentett ez, hogyan hatott. A színház hirtelen egy másik bolygóra repült, a közönség a lélegzetét is visszafojtotta, s egyetlen pillanatra megdőlt a diktatúra.

Mára az üzenet nem ilyen egyértelmű, vagy nem „súlyos” dolgokról beszél, „csak” művészkedik, és meg is büntetik érdeme szerint. Az élő Ady Endre egy részeges fráter, senkit nem érdekel; az Ifjú szívekben élek szerzője rég halott, a tehetségét osztályozni lehet, már senkit nem zavar ihlető módon. Az erdélyi magyar közösség pedig – azokból az okokból, melyeket fentebb elemezni próbáltam – zavarnak, szálkának érzi a tehetséget, eredetieskedésnek, frivol ügynek, melynek révén az ember kizárólag magával foglalkozik.

 Kik az apák? Utoljára erre a kérdésre kellene válaszolnom, annál is inkább, mert többen félreértették, s azt írták, „az anyák sem ártatlanok”. A félreértés megmagyarázható, hiszen a Kiáltványban, mint már mondtam is, nem fogalmazhattam árnyaltan. Most azonban megtehetem, s kifejthetem, arra a viselkedésre, egy olyan szocializációs mintára gondoltam, mely a patriarchális értékrend szerint működik: az értékeket egyértelműeknek és mozdíthatatlanoknak tartja, értéknek pedig csak azt, ami „életbe vágó”, ezt a szót viszont túlságosan is szűken értelmezi. Ilyen értelemben az anyák is apák (és apa Bretter meg Székely János is), s az a Karácsony Benő, aki olyan dolgokra legyint, mint a halálosan komolyan veendő világnézet, mélységesen anya. De anya természetesen az a Gyímesi Éva is, aki élete végén a szociális szolidaritásra, a civil (tehát nem felülről érkező) értékrendre próbálta irányítani a figyelmet, s akinek pályája, meggyőződésem, alkati okok mellett azért siklott félre és ki, mert képtelen volt kitörni a fantáziátlanul súlyos szellemi patriarchátus korlátaiból, és persze azért, mert a patriarchátus bármiféle kitörési törekvést zokon vett.

Az apák nemcsak ők: én is apa vagyok, hiszen itt nevelkedtem. Csak én tudni szeretném, mit is jelent ez.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr477154349

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása