Hazamenni, falba verni - A magyarországi értelmiségiről
"Műveltségem volt, szociokulturális identitásom viszont nem: budai voltam, de nem keresztény-közép, liberális voltam a nélkül, hogy a ballib politikai formációkat vonzónak találtam volna, irtóztam a népiektől (majd egyszer részletesen elmondom, miért), de az urbánusokkal sem tudtam azonosulni (majd ezt is elmondom), otthon meg egyáltalán sehol nem éreztem magam (ez meg aztán pláne hosszú történet, és részben el is mondtam)." Azt hiszem, már ebből a passzusból is kiderül, mennyire pontosan-szomorú, kiábrándultan-szép Péterfy Gergely cikke, mely arról szól, ha jól értem, hogy miért veszett ki a Fidesz körüli értelmiség, miért maradtak "a Fekete György és Kerényi Imre típusú zombik", és hogyan lett ároktalan az árok.
Én viszont azon töprengek, miért lett ez egyáltalán? Miért lett az árok? Miért örökölte, és miért fejlesztette a magyarországi társadalom az árok modelljét, és miért fogadta el az értelmiségi ezt a modellt? Vagy minek nevezzem: jobb szó nincsen, az "értelmiségit" viszont, bár egykor én is szívesen használtam, mára gyomorból utálom. Miért fogadták el az olyan emberek, akik szeretnek gondolkodni, és tudják, hogy a gondolkodás nem megfelelés, nem igazodás, nem kacsintgatás, hanem kaland: magad sem tudhatod, hol lyukadsz ki. Az ember gondol valamit a világról, de hajlandó belátni, ha tévedett, és főleg, hogy az emberek nem elvek, és soha nem olyan elvágólagosak, mint az elvek. Ionesco példája lebeg előttem, aki a második világháborút követően szomorúan megbocsátott az egyik levelében Eliadénak és Ciorannak: nagy bűnösök, de ők az én ifjúságom, írta, kivel beszélgethetnék. Ezt a példát kellene követni a mindenkori jelenben, vagyis inkább előleg, mint utólag.
Miért örökölte ez a vívódó halmaz, ha mint az idézetből is kiderül, éppen a Péterfyék családja egészen más? Most nem találom az interjút, de emlékszem, amikor Péterfy Bori elmondta, bár a Krétakörben dolgozott, a családban elfogadták. Mikroszinten tehát létezett és remélem, gondolom, még mindig létezik olyan mag, amelyben nincsenek árkok, és ez nem a moslék békéje, hanem a vállalt véleménykülönbségé.
Miért vannak olyan kevesen középen, elfogulatlanul, tárgyilagosan? Miért a gyűlölet vagy az indulat ég az agyakban és a tekintetekben? Nem a zombikról beszélek, azoknak teljesen mindegy, hanem a többiekről. Miért nézik a Fidesz körülieket, azok pedig a többieket? Miért van mindenki az árkokban, még ha meg is szűntek? Persze könnyű elhinni, hogy tökéletesek vagyunk, de ha van valamilyen szerepe egy vívódónak, az éppen az, hogy ne higgye el, annak ellenére, hogy könnyű elhinni.
Nem a szeretetről beszélek, abban az értelemben, ahogy egy ismerősöm fogalmazott: a szeráfi zenéről. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint a szeráfi zene (mint Péterfy egy másikat, én ezt a képzavart vállalom). Az ember dühbe gurul, kiabál, csapkod, odaüt. De aztán hazamegy, és a falba veri a fejét. A kortárs magyarországi értelmiség úgy néz ki, mintha soha nem menne haza.
De ne higgyük, hogy a falba csak a más fejét lehet beleverni! A fal roppant demokratikus.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.