Szendvics snájdig egyenruhában
Egyik ismerősöm mesélte évekkel ezelőtt, amikor Várad és Bukarest között ingázott, hogy ha felébred, és fölötte ring a mennyezet, akkor tudja, a vonaton van.
Nos, lassan én is ide jutok, hiszen folyamatosan Zilah—Kolozsvár—Vásárhely között ingázom, arra azonban pontosan emlékszem, hogy amit elmesélek, az hol történt. Reggel bementünk a félig fantáziadús, félig hagyományőrző nevű vendéglőbe, és rendeltem a képzeletgazdag szendvicsekből. Csak a pultnál lehetett rendelni, hát odamentem, rendeltem, fizettem, aztán vártunk.
Nemsokára megjelent (a hely kicsi, de eltűnni lehet azért) a felszolgálónő, egyenmellénye és egyenbézbólsapkája bocsánatkérően villogott, és azt mondta, elnézést kér, de kápialecsó nincs, hiszen reggelit csak tíz után szolgálnak fel. Megeszem anélkül?
Én egy jámbor fajta vagyok, csak írásban sorozatgyilkos, hát mondtam, persze. Miután eltávolodott, azután morfondíroztunk Darázskával, hogy hol volt ez a tíz utáni reggeli akkor, amikor fizettem, és, nevetve, vajon nem kéne olcsóbb legyen a szendvics, ha egyik legfőbb összetevője nem kerül bele?
Végül kijött, megettük, eljöttünk. De legközelebb inkább nem nézzük meg a snájdig egyenruhát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.