Mélyebbre merülnek - A marosvásárhelyi Boldogtalanokról

A Boldogtalanok nagyon szép dráma. Hajlok arra, hogy a legszebb magyar dráma, de hát ez csak annyiban érdekes, hogy rendkívül kíváncsi voltam, hogyan lehet színre vinni.

Hosszú, feszült csendek. Talán ez tetszett a legjobban. Húber Vilmos eszik, Róza és az anyja nézik. A szöveg szerint mindenkiben feszültség halmozódik, bár más a jellege. Ám ha a szöveg nem elevenedik meg, akkor az előadás nem érdekes. Az előadás csak akkor érdekes, ha Kádár L. Gellért, Hajdú Imelda és Keresztes Ágnes képes megtölteni a csendet ezzel a feszültséggel. És hogy ők képesek, az Harsányi Zsolt erénye is. 

Harsányi elképzelése szerint a Boldogtalanok valahogy idők közötti dráma. Székedi Ágota díszlete lumpen környezetet ábrázol, sok a fémszürke, a hideg és közömbös. A szintén általa tervezett ruhák is ilyen környezetre vallanak: mint egy kissé kikupálódottabb éjjeli menedékhely. Vilmos szép nőket fotóz (ez Füstnél nincs), a hentesinas (Pásztor Márk) befekszik közéjük, a "műhely" függönye mögé maszturbálni — Róza erre érkezik haza. Hajdú Imelda szép, görög tragédiákat idéző arca kezdettől csupa robbanás előtti fegyelmezettség. Ő valahogy ember egy embertelen világban, abban, ahol a hentesinas a főnökét, Sirmát előlegezi, az érzéketlen, haszonleső macsót, aki nem is tudna ember lenni. Mint ahogy nem tudna ember lenni Húber anyja sem, ez a visszataszító szörnyeteg, akit Keresztes Ágnes jutalomjátékokra emlékeztető profizmussal játszik el: nem túlozza el az öregség gesztusait, mégis elénk tárja egy önző, sivár lélek haláltáncát. Ennek ellenére hiányoltam a szereplő súlyát, hiszen így egy bohócot látunk, akin sokat nevetünk, de akinek nincsen drámája.

Hogy öngyilkos lesz, az sehogy sem következik a jelleméből, talán ezért rendez Harsányi egy gyermekfújókás jelenetet, amelyben mindenki ráfújókázik Húberre, és ez szerintem egyáltalán nem illik ehhez a komor drámához, és ami súlyosabb, ehhez a komor előadáshoz sem. Itt nem játszadoznak, és nem térnek magukhoz.

Húber tudna ember lenni, de nem akar: az anyja tönkretette. Kádár L. Gellért nyurga, jóképű fiú, akiről el lehet hinni, hogy bolondulnak érte a nők. Játékának nagy erénye, hogy nem kalimpál, nem arrogáns: pontos kíméletlenséggel ábrázolja ezt a szerencsétlen férfit, aki olykor magával is elhiteti, hogy elmenekülne, de aki, mint az utolsó jelenetből kiderül, nem tudna, hiszen Rózát szereti. Hajdú Imelda jó partner ebben a kíméletlenségben: úgy marja a férfit, ahogy csak a folyton megsebzett szerelmesek képesek.

Vilma súlytalanabb, és Magyari Izabella szépen mutatja meg ezt a súlytalanabbságot. Ki mondta, hogy a súlytalan emberek nem akarnak boldogok lenni, hogy nincs joguk a boldogsághoz? Vagy azt, hogy nem tudnának szenvedni? Vilma végül, amikor rájön, hogy Vilmos kit is szeret, öngyilkos lesz, lámpát ereszt a színpadon tátongó kádba, melyben Róza nyúlt el az előadás kezdetén, és ahogy Rózával akartak öngyilkosok lenni, csak akkor még Vilma visszariadt. Az öngyilkosság groteszk fényekkel és mozdulatokkal jár.

Vilmost őszintén megmentené az orvos, akit Esti Norbert ad. Lágy, jótanuló típusú fiú, aki még azt sem tudná megmenteni, akit tán meg lehetne. Vilmost képtelenség, mert feladta. Rózát megmentené Sirma, azaz hát magának mentené: feleségül venné. Mihály Szilárd úgy simogatja meg a nőt, mintha egy idegen macskával próbálna kedves lenni, és úgy kártyázik Húberrel, mint aki semmit nem ért az egészből.

Húber családja Rózsival, az örömlány nővérrel is súlyosbítva van, aki felfedi anyjuk hazugságait, bár Vilmos sejti őket. Horváth Anna közönséges gesztusokkal, széles mozdulatokkal játssza el Rózsit, de amikor bejelenti, hogy elutazik, csendes is tud lenni.

Itt nem számít semmi, csak a kétségbeejtő vagy inkább kétségbeesett szerelem Róza és Vilmos között. A lány üvölt, amikor az asszony, akinek kiadta a gyermekét (Zsenák Lilla) bejelenti, hogy a kisfiú meghalt, tudja is, hogy ha Vilmos önzetlenebb, akkor tán ma is életben lenne, mégsem változtat. A nyomor nem engedi magából az embert, rátelepszik a lelkére és a reakcióira is. "Nincs csúnyább állat, mint az ember."

Az utolsó jelenet, amikor szól a zene, a szereplők pedig lassan, a boldogtalanságba betonozott lábbal ellépnek a rivaldáig, és végig egyben, bolyban maradnak, pontosan érzékelteti, hogy nem fog itt megváltozni semmi.

Harsányi Boldogtalanokja szép előadás, szép képekkel. Még szebbnek gondolnám a fújókás jelenet nélkül, mint ahogy olykor a szép női testrészeket ábrázoló fotókat is hatásvadásznak éreztem. Abban a világban, ahová a Boldogtalanokat képzelem, nincsenek gömbölyű mellek a falon.

2016.01.17 | Címkék: Füst Milán Horváth Anna repülő páholy Harsányi Zsolt Boldogtalanok Hajdú Imelda Kádár L. Gellért Keresztes Ágnes Székedi Ágota Mihály Szilárd Pásztor Márk Zsenák Lilla Esti Norbert | Szólj hozzá!