Kipillantás a bepillantásba - a marosvásárhelyi Figaroról
Folyamatosan jelzik, hogy ez színház, és mégsem fáradunk bele, nem unjuk meg. Hogyisne! Élvezzük. Keresztes Attila rendezéseinek gyakran ez az erénye. Annak az előadásnak is, melyet Pierre Augustin Caron de Beaumarchais Figarojából rendezett.
Valami Rabelais-i humor, mely azonban folyton magára néz — ettől mai. Ezt élveztem (és nagyon nem egyedül) már a kolozsvári Szabin nők elrablásában is, a Kék csodatortában, aztán a szatmári Chioggiai csetepatéban, a szintén kolozsvári Karnyónéban. A rendező olyan hangulatot teremt, hogy a színészek önfeledten komédiáznak, és ezért egyre meglepődünk, amikor kipillantanak a szerepükből.
Mindig kavargás van, farsang, commedia dell'arte. Sokan a színpadon, nagy zsibvásár, tévedések, hangzavar. A nagy, fehér színpadon (Fodor Viola díszletében) bohócszerű figurák groteszk módon kifestve és öltöztetve (jelmez: Bianca Imelda Jeremias). Középen Almaviva arcképe lóg. Előbb Bányai Kelemen Barna érkezik, rendre behoz hat fehér bőröndöt, ő a keret. Arca két felén piros folt, magas és egykedvű. Aztán olyan ütemben kezdődik az előadás, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Suzanne és Figaro, Almaviva gróf és grófné, de még korábban Bazilio, Cherubin és Fanchette, Bartolo és Marcellina, meg egy nyúl, aki az egyre nagyobb számokat hozza be tévékarikákként a pikáns jeleneteknél. Suzanne fején nagy vérnarancs paróka, Almaviva nagyspanyol nagygrand, akkora fekete palástot vonszol maga után, hogy még a bajuszát is meghaladja, Bazilio feketére mázolt, göndörített hajú gitáros, Bartolo malacként röfögő pofa, Marcellina Figarot hajkurászó vénlány, Cherubin vékony, lányos arcú apród, a grófnő kielégítetlen dáma, Fanchette eltűnik, ha azt mondják, menjen ki, a kertész fején rémes szőke paróka, folyamatosan részeg. Figaro talán a legkevésbé groteszk, nyilván nem véletlenül. Galló Ernő nem a nép agyafúrt fiát játssza, hanem a szenvedő kisembert, akit megvernek, becsapnak, pofoznak, és Suzanne mégis szereti.
Mindenki jól komédiázik, jól használja a rendező és a jelmez sugallta adottságait, talán csak Boros Csabát éreztem halványabbnak. Ennyi kellék mögött el lehet rejtőzni, kevesebb látszik az emberből, mint a színpadon általában, semennyire sem kell komolyan venni magunkat. Igazi commedia dell'arte-hoz méltó módon rengeteg az altesti poén, gyakran tesznek "olyan" mozdulatokat, gyakran nyelnek le egy trágár szót, Suzanne tökön rúgja Cherubint, a kertész a gróf tökeit termeszti, mikor a grófnő és Suzanne ruhát cserélnek, az utóbbi elájul az előbbi bozontjától (a látványos ájulás is Keresztes kedvenc eszközei közé tartozik), a grófnő szalagja hol Cherubinnak, hol a grófnak szolgál farokszimbólumként stb. Még rengetegebb talán a nyelvi vicc, szójáték, geg, a Keresztesnél szintén megszokott önreflexív vagy szószerinti értelemben. Cherubin azt mondja, Fanchette úszik a boldogságban, és Kádár Noémi tényleg úszó mozdulatokat végez. "Olyan közönséges vagy", mondja Bokor Barna, és Bányai Kelemen Barna tényleg a közönség között evickél. Egy adott pillanatban az egész repertoárt felsorolják, és amikor a Bányavirág és a Bányavakság szóba kerül, megjelenik, ki más, Bányai Kelemen Barna. Gáspárik Attila is belép, még igazgatóként, "Hetven éve együtt!", mondja lelkesen. A közönség annyira lezsibbad, hogy mindenen nevetünk, "hallgass magyarcot, ha a románc nem tetszik", "Buzilio", mondják Bazilióra, amikor Gecse Ramóna kacsója helyett a Bokorét falja be. Minden beakad.
A nagy együttesek — ez a másik, amiben Keresztes verhetetlen (én meg mekegek). A Chioggiai csetepatéban három férfi ült az asztalnál, kettő tátogott, az egyik olyan arcot vágott, mintha mindegy lenne neki, és közben Pavarotti énekelte a Nessun dormát, szóval úgy tűnt, mintha a szatmáriak énekelnék. Most a bírósági tárgyalás van operai jelenetként megcsinálva, Boros Csaba vezényel, Tollas Gábor csattogtatja az írógépet, a többiek áriáznak, nagyon összekovácsolt társaság, bármely Scala megirigyelhetné.
Ez nyilván nem véletlen. A honlapon is olvashatjuk, hogy "a rendező Beaumarchais és Mozart művét tekinti kiindulópontjának", és Pavarotti gyakran felbukkant Keresztes életművében, első rendezésében, A fátyol titkaiban is ott volt már. Az opera az a műfaj, ahol a giccs fel sem tűnik, mert minden elvárható, és a rendezőnek éppen egy ilyen közegre van szüksége.
Pihentagyú poénok garmadája hangzik el, nem tudod, hová nézz, hogy kapkodd a fejed. Az egyetlen kimerevített pillanat Figaro monológja, amikor Galló az említett kisemberként a férjségről és egyebekről filozofál. Kezében bőrönd, egyre forog, lassan, de folyamatosan, úgy beszél és beszél és beszél, de nagyon más ütemben, mint amilyen addig volt és az után lesz.
László Csaba improvizál, amikor a második felvonásra belépünk. Porszívózik, murkot eszik, ad az egyik nézőnek is, tornászik, mindent elkövet. Nagyon jól csinálja, és gyermeki arca alkalmas a nyuszi jelmezére.
A Figaro igazi kikapcsolódás, és igazi színház. Keresztes vígjátékaiból lassan hosszú tanulmányt lehetne írni, lábjegyzetekkel és karneváli röhögéssel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.