Csalódott mondatok - Bartis Attila könyvéről
A nyugalom című Bartis-könyvet nagyon szerettem, már A sétát is, felhördültem Farkas Zsoltnak azon a megjegyzésén, hogy ez "balett a mocsárban".
A végét nagyon vártam, kíváncsi voltam, mi sül ki a sok cédulából, melyre Bartis gyakran hivatkozott, mi lesz abból a sok évből, amit beleölt ebbe a könyvbe.
Csalódtam.
Leginkább abban a pózban, melyet az elbeszélő magára vesz, ebben a világfájdalmas, semmi-se-jó magányban, mely mindent tud, még mielőtt bármi bekövetkezett volna — így éreztem és érzem.
A kimódolt párbeszédekben: "...harminc vadidegen előtt nem szeretnék magával beszélgetni. Még Adyval sem.
Egyszer muszáj feleltessem. Ha én kibírom, kibírja maga is.
Az igaz. Csak nem biztos, hogy fordítva is igaz lenne.
Ilyen biztos benne?
Igen. Na szaladjon, mert elkésik, Selyem Adél." (99.)
Selyem Adél aztán persze lefekszik Szabad Andrással (!), vagy inkább Szabad András vele, ha már annyira muszáj a lánynak, aki egyébként a tanárnője.
És az "Apámszabadandrásokat" meg "Nagyapámszabadandrásokat" meg "Dédapámszabadandrásokat", így egybeírva sem tudtam megszokni, és azt sem, hogy mindenki ugyanúgy beszél és párbeszél, és az egész könyvön átsüt valami furcsán hamis póz, az eleve eldöntött magány póza.
És a sok apodiktikus mondat az első mozdulatról, a pokolról, a hatalomról, bármiről. Mindenki mindent tud, valahonnan nagyon régről, vagy nagyon biztos abban, amit tud. Sok a tapasztalat, mégis mindegyik ugyanoda vezet. Ebben a terjedelemben, hatszáz oldalon, soknak éreztem a különös figurákat, azt is, hogy senki sem normális, azt is, ismétlem, hogy mintha mindenki ugyanoda jutna, a tapasztalatoktól teljesen függetlenül, hiszen ha mindenki, akkor minek a tapasztalatok?
Nem véletlen, hogy idézetes portálokon gyakran jelennek meg a regény passzusai. Mintha éppen azért íródtak volna, hogy ilyen helyeken lássuk viszont őket. Már ami a Magvető honlapján ki van emelve: "az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban". Azt reméltem, az ilyen mondatoknak megvan a helye, másként hangzanak, hiszen a kontextus módosítani szokott a szentenciák mindentudásán. Itt nem módosít.
Azt hiszem, hogy ez a regény nem sikerült. És ami még keservesebb, az az, hogy innen nézve Farkas Zsoltnak is igaza van.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.