Vívódik és kételkedik

A vívódás jogának fenntartása. A szocializált vívódás jogának a fenntartása — javítok rögtön. Ezért becsülöm Gálfalvi Györgyöt. 

"Ezt a könyvet jórészt nem én írtam, mások már megírták rólam, de nem helyettem" (47.) — így kezdődik az az írás, a Csobbanó szavaink, mely korábban a Látó 2013. júliusi számában is megjelent, az őrtorony-szöveg pedig a Látó 2008. márciusi számában. Hosszú projekt, hosszú töprengés eredménye ez a könyv, mely a lehallgatási jegyzőkönyveknek csak a töredékét tartalmazza ugyan, de azoknak az éveknek a hangulatában, atmoszférájában, sötétjében született. Illetve természetesen: az azokra való visszanézés eredményeként.

"Könnyű azoknak következeteseknek maradni, akik vakon hisznek igazságukban. De nehéz azoknak, akik kételkednek benne, akik elviselik a szkepszis és a viszonylagosság kockázatát, de mégis következetesek".(49.) Szinte naponta megélem ennek a mondatnak az igazságát, ezért nagyon is értem, miről beszél Végel Lászlót idézve Gálfalvi. Azt viszont nem értem, nem éltem meg, hogy nem törődve a legalapvetőbb emberi méltóságommal sem, az állam hivatalnokai, védelmezői vagy minek kell nevezni őket, agyba-főbe verjenek. "1964. november kilencedikén nagyon megvertek." (57.) Mennyire más lenne a súlya ennek a mondatnak, ha "pusztán" egy verésről lenne szó. De nem arról van, hanem a Szekuritáté kihallgatásáról, és egy életveszélyes fenyegetésről: ha elmondja bárkinek is, nem ússza meg ennyivel.

Az alkati együtthatók és az állami kontextus szorításában kellett valahogy élni. A közöttük fortyogó feszültség eredményezte, hogy Gálfalvi György nem lett besúgó, de megérti azoknak az időknek az áldozatait, bár akad, akire mégis haragszik, vagy legalábbis felelősségre vonja. "Moldovantól", noha visszaköszön neki az utcán, "számonkérően" megkérdezi, "miért vetemedett ilyesmire" (193.) Ő a "Gherasim" nevű célszemély, akiről "Moldovan" szorgosan jelentett. ("Fájdalom, nem választhattuk meg álneveinket" — írja A 11/4-es adó jelenti című szövegében a 95. oldalon fanyar humorral.), míg Jánosházy Györgytől nem veszi zokon, hogy jelentéseket írt. 

A legtisztábban talán az Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse... című esszéből derül ki, milyen sokarcú volt minden. A Gál Sándor felvidéki költő által "magaslesnek" vélt erőd, valójában a Szekuritáté "sötétítőtornya" Gálfalviék szomszédságában állt, a kertjükre nézett. Olyan anekdoták fakadnak belőle, hogy Zalán Tibor egyszer megjegyezte, talán most már lefeküdtek, mire az egész kert fényárba borult, nyilván egy magyarul tudó őr figyelmeztette őket. "Nem, nem kérem vissza az őrtornyomat. De emlékezni szeretnék azokra, akikkel együtt éltem az őrtorony árnyékában, mert úgy látom, hogy elfeledték őket, és nekem kell rájuk emlékeznem. Emlékeztetni szeretnék azokra, akik életük szorításában ellehetetlenültek, elpusztultak, többnyire elpusztították magukat." (215.) Mindez az őrtorony miatt volt, mely nélkül viszont nem lehet emlékezni semmire, nem is lenne mire emlékezni.

Kacagásaink egy korábbi hasonló vállalkozásról, a Markó Béla lehallgatási jegyzőkönyveit feldolgozó Egy irredenta hétköznapjairól szól. "A könyv végén található névmutató szerint jóval több mint száz alkalommal szerepelek Markó Béla lehallgatási jegyzőkönyveiben; az én lehallgatási jegyzőkönyveimben Markó Béla szerepel legalább ennyiszer, de lehet, hogy többször, mert az én iratcsomóm jóval vaskosabb, talán azért, mert idősebb vagyok." (217.) Ebben a kötetben egyébként nincs névmutató, holott Markónak itt is jelentős a szerepe. Egy nagy barátság a folyamatos egymásra utaltságban, a folyamatos félelemben: "Ők úgy érezték, torkunkon tartják vasmarkukat, s mi pedig önmagunkat és egymást bátorítva, torkunkszakadtából, harsányan kacagtunk, nehogy szűkölni kezdjünk." (220.) Magyarázni sem kell, kik az "ők"; mindenesetre innen származik a kötet kétértelmű címe.

Eddig csak a könyv egyik vonulatát emeltem ki, bizonyos értelemben és a szerző számára a legfontosabbat. A kíváncsiak sokat megtudhatnak Gálfalvi Györgyről, a szerkesztőről, a kapcsolatteremtőről, a magánemberről, bizonyos félreértésekről (például arról, hogy a Bretter-nemzedék tagjai ne jutottak volna tényleges pozícióba, Novák Csaba Zoltán interjújában, az Illúziók nélkülben a 293-294. oldalon), a forradalomról stb. Még két megjegyzés.

Az egyik a bevezető sorokat magyarázza. Gálfalvi György végig úgy beszél, ebben az interjúkból és esszékből összerakott könyvben is, hogy az olvasó hitelesnek érzi. Folyamatosan árnyal, nem véletlenül kedves anekdotája az, amit Ferenczes Istvánnak mesél el Cseres Tiborról és Mészöly Miklósról, akik közül az első az MDF, az utóbbi a Fidesz "elkötelezett híve volt", s akik a jól sikerült író-olvasó találkozó után politikáról beszélve indulatba jönnek. Mégis: "szellemes odavágásaik során sem hangzott el egyetlen sértő szó, inszinuáló jelző", s végül egymást karon fogva ballagnak a szállásukra. Acsarkodó és tőlem is acsarkodást elváró társaimat olvasva és hallgatva én Cseres Tibor és Mészöly Miklós egymást karonfogó gesztusára gondolok." (Számolok a kiszámíthatatlansággal, 33.) Ezzel az alapállással támasztható alá a vívódás, és a szociális, tehát nemcsak magában zajló, hanem hatni próbáló vívódás is.

A másik a magyar—román viszonyról szól. Több történetből kiderül, egészen mérsékelt román emberek (tehát nem olyanok, mint Radu Ciontea, a Vatra Românească nevű magyarellenes szervezet elnöke) sem értik, a forradalom után közvetlenül nem értik, ugyan miért lenne szükség magyar feliratokra például. Dumitru Mureșan története, aki azt mondja, neki vége, ha a magyar feliratokat kiteszik, és hogy a magyarok ezer éve nem tanultak meg románul (Illúziók nélkül, 312-313.), ez a történet tehát arról beszél, micsoda kárt tett a diktatúra torzított történelemoktatása, a szocialista szlogenekkel kivert nacionalizmus mindenütt. A mai fejlemények már azt is megmutatják, mennyire mindegy a szabadság, mennyire nem kell sokaknak, ha a saját nyelvükön beszél az, aki nem tiszteli.

Kántor Lászlónak a borítóra tett fotóján egy férfi áll az ablakban. De nem felettünk, hanem mint aki most látja, hogy megérkeztünk. Inkább komoly, mint derűs; mindenesetre a vendégre néz, nem zárt az arca. Az ablak másik, csukott szárnyában a kert fái tükröződnek. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr528454352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása