Hogyan képzeljük el? - Sükösd Mihály könyvéről
Első és máig utolsó "könyvásatásomban" Páll Árpád A szó és a látvány című kötetéről írtam, melyet a Látó könyvtárában találtam, és azt ígértem, továbbra is ott kutakodom. De hát az ígéretek arra valók, hogy az élet megcáfolja őket, így aztán most Zilahon bukkantam rá arra, amiről beszélni fogok.
Ez a valami pedig Sükösd Mihály könyve, az Utópia lovagjai. A szerzőt ismertem már így meg úgy, műveiből is (a Hemingway világa és a Küzdelem az epikával című szövegekből), jó benyomást tett rám az írni tudása, az okossága, a műveltsége, angolos tájékozottsága. Az utópia műfaja és lehetősége pedig mostanában kezdett érdekelni, úgyhogy örömmel vettem le a szekrény tetejéről.
Ebben a kötetben sem kellett csalatkoznom, bár most már bosszantott Sükösd írásmódjának néhány jellemzője. Az esszék Bakunyinról, Orwellről, Koestlerről, Sinkó Ervinről és Krassó Miklósról szólnak, és Sükösd mindent tud róluk, annál is inkább, mert Sinkó valamiképpen a mestere, Krassó pedig a barátja is volt. Tud angolul és oroszul, elképesztően tájékozott az elemzett életműben és a világirodalomban. A szövegek jól strukturáltak, mérlegelőek (Sükösd nem leli örömét valakinek a rossz tulajdonságaiban, és mindig figyel a körülményekre — ez talán azzal is összefügg, amit Onagy Zoltán mond, aki "az alkalmazotti besúgó mintapéldányának" nevezi. A Bakunyin-portré vergődése akörül, hogy milyen mértékig alkudott meg az orosz forradalmár a cári rendszerrel a börtönben, szintén nagyon sokat elárul ebből a szempontból).
Az esszéknek azonban (Előszavában maga Sükösd sorolja be így az írásokat) mégiscsak jót tenne a vállalt és akár szélsőséges szubjektivitás: zamatosabbak, színesebbek, magukkal ragadóbbak lennének. Remek megfigyelés, hogy Orwell "rövid életének első felében idegen volt mindenütt" (60.), mint ahogy az is, hogy "Halandó élete során Orwell mindig szabad volt, de ritkán felszabadult" (61.) Sükösd azonban nem megy tovább, nem gyűjt anekdota- és pletykaanyagot, vagy ha igen, mint a Krassó Miklós-arcképben, szinte szégyenkezve adja elő. Rövid, takaros mondataival mindig a pontosat, a biztosan tudhatót írja, és ezzel lemond a pontosságon túli, nemritkán igazabb, hitelesebb tartományról.
Rokonszenves viszont (de talán szintén a kornak tudható be: a kötet 1990-ben jelent meg, a szövegek ellenben korábban készültek), hogy Sükösd nem szidja a szocializmust, nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy ő "mindig is tudta", nem akar visszamenőleg okos vagy hős lenni. Esszéit örömmel (hiszen a rokonom) és fájdalommal olvastam: egy értelmes ember, akit a politika megszorongatott. De többször vágytam olyan mondatokra, melyekkel az Előszót zárja: "De a menet ma is úton van. Hegynek fölfelé gyalogol, kiábrándultan és reménykedve." (7.) Vagy amilyen a Camus-utalás a Krassó-portré végén: "Akárhogy történt, boldognak kell elképzelnünk Krassó Miklóst." (213.) Ebből a könyvből az derül ki, Sükösd Mihályt nem boldognak kell elképzelnünk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.