MaRö? - a marosvásárhelyi MaRóról
A MaRó közhelygyűjtemény. Fájdalmas és (ön)veszélyes közhelyek gyűjteménye. És mik a közhelyek? Azok az állítások, amelyekre már vissza se nézünk, amelyeken semmiféle tapasztalat nem változtathat.
Édesanyámmal minden évben megbeszéljük, hogy már nincs tavasz, nyár, ősz, tél. Már csak két évszak van, megbolondult az időjárás is. Ennek ellenére hibátlanul és eltéríthetetlenül felmondja minden évben a Katalinra, Medárdra és más nevekre vonatkozó összes népi megfigyelést, melyek a négyévszakos időkben születtek.
A román doktornő nemzeti lobogóval díszített kötelet hoz a románokat mélységesen lenéző magyar páciensnek, akinek fáj, hogy őt a saját hazájában lenézik. Ez igazi magyar orvosság, csak egyedül kell használni, mert egy másik ember hatástalaníthatja.
A román udvarlót a székely lány hazaviszi, hogy bemutassa. Az apuka bicskás barom, az anyuka pálinkatöltő gép. A leány támogatja az udvarlót, de a "bocskorosokról" szóló közhelyeket úgysem méregtelenítheti. Végül azonban egy újabb sztereotípia hatására minden jól végződik — már amennyire jól egyáltalán végződhet.
Székely Csaba a mai erdélyi élet egyik legélesebb szemű megfigyelője. Mindent lát, és mindent meg tud mutatni. A tíz jelenet mindegyike mélyen jellemző arra, ahogyan itt élünk, mindegyik nemzet a maga ostobaságaival. A rajzfilmes keretjáték (két magyar a mennyország kapujában beszélget, hogy vajon mikor engedik be őket, aztán, természetesen ismét egy közhely hatására, nem mennek be) szintén szellemes. A MaRó a vígjáték eszközeivel operáló, az azonnaliságból táplálkozó, gegeket halmozó, azokon még egyet tekerő darab.
Raisa Ané, Benedek Botond Farkas, Ciugulitu Csaba, Fodor Piroska, Hajdú Imelda, Ștefan Mura és Nagy István könnyedén hozzák a figurákat. Látszik, hogy mindegyiket jól ismerik, láttak már "forradalmár" magyart, aki nem törődik a más életével, pesti ultrát, akit nem érdekel, milyen kárt tesz Erdélyben, románt, aki magyarozik, magyart, aki románozik, átérezték, mennyire sértő, ha egy magyar színészt románnak neveznek; láttak csípőspaprikát szeletelő székely atyuskát, sunyi román polgármestert, karrierista magyar alpolgármestert, és jól meg is nézték, amit láttak, jól elraktározták a románul beszélő magyarok rossz hangsúlyát meg a magyarul beszélő románok átabota szórendjét.
Andi Gherghe rendező pörgős, villanós előadást rendezett (látványtervező: Adrian Ganea). A többnyire amúgy is gyors jeleneteket táblára írt, a színészek által körbehordozott latin szállóigék és román, no meg magyar "(rock)hazafias dalok" választják el egymástól.
Ez a kabarészerűség persze akár vissza is üthet. Vajon hányan visznek haza bármit is? Hányan lapozgatják végig újra és újra önnön sztereotípiáik albumát? Hiszen mint hallom, a közönség is a közhelyek szerint alakul: a magyar drámaíró darabját elsöprő többségben magyarok nézik. És bennük milyen mélyre megy, milyen mélyre engedik magukban? Vagy csak röhögnek egyet, és mennek tovább?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.