Az alternatív tények bozótja - Interjú Magyari Nándor László szociológussal - III.

a jódeménység foka: Hivatkoztál bizonyos szociológiai felmérésekre, melyekből az derül ki, hogy az autonóm Székelyföld álomnak se valóság. Megosztanád őket az olvasókkal?

Amikor arról beszéltem, hogy a székelyföldi autonómia-kérdés, amit a legtöbbször csupán szimbolikus értelemben vetnek föl, politikai csatározások témája és kiüresített, célja és elérésének módozatai soha szabatosan meg nem fogalmazottak, és ezért “autonómiázásnak” neveztem azt, ami folyt – nos, akkor arra gondoltam, hogy szociológiai eszközökkel, közvetlen módon, mérhetetlen a mellette/ellene való elköteleződés. Miért?

Mert, ha azt kérdeznénk, hogy „akarja-e, hogy Székelyföld autonómiát kapjon”, azt hiszem, szinte mindenki igennel válaszolna. Csakhogy éppen mert egy üres (kiüresített), konkrét vonatkozásaiban más-másképpen meghatározott politikai gumicsontról van szó, mindenki másra gondol, amikor autonómiát mond, illetve arról kérdezik. Ráadásul Szili Katalin “autonómiabiztos” egyetlen megbeszélésen a legvérmesebb autonomistákkal is levétette napirendről a témát. Tehát nagyon komolyan senki nem gondolta annak kiharcolását – persze arra nagyon is megfelelt, hogy polarizálni, stigmatizálni, hazaárulózni lehessen azokat, akik vitát, kifejtést, egyáltalán a fogalom pontosítását akarták – viszont ma már alig hallunk róla.

Amit a szociológiai mérések az elmúlt húsz esztendőben kimutattak a rommagyarok és köztük a székelyföldiek politikai priotitásaival kapcsolatban, az nem támogatja a valós területi vagy intézményi/ügyviteli, gazdasági stb., vagy adminisztratív autonómia igényét, viszont a szimbolikus értelemben fölfogott önrendelkezés hívei, mint jeleztem, többséget képviselnek. A dolog érdekessége az is, hogy az emberek a két dimenziót, a gyakorlatit és az elvit, egyáltalán nem érzik egymásnak ellentmondónak: a kontextustól függően, hol egyik, hol másik vonatkozás kerül előtérbe.  A jól-léthez – ami pszichológiai (egyéni sors, boldogság), szociológiai (közösségi identitás), gazdasági (munkahely, tisztes jövedelem) mellett közösségi mentális konfort – tartozik az autonómia-igény is, annak tudata, hogy a saját ügyeikben magunk dönthetünk, de az első csomag mindig fontosabb, mint ez utóbbi. Nem mellesleg ehhez bizonyára az a tapasztalat is hozzájárul, hogy ott, ahol a meglévő adminisztráció lényegében „székely-magyar”, hiszen ők ülnek a tanácsokban, és  a polgármesteri/alpolgármesteri székekben – ott sem mennek jobban a dolgok. A maguk fölé választott elöljárókkal, a rommagyar politikai osztállyal is elégedetlenek a megkérdezettek, többek között azért is – és a mérések ezt is jól mutatják – mert úgy vélik, az ő prioritásai mások, mint a sajátjaik –, mert a sűrű autonómiázás egy másodlagos kérdést tekint/tett prioritásnak. Azt hiszem, kialakult egy szupraszaturáció a kérdéssel, annak napirenden tartásával kapcsolatban, és valójában már nem mozgósít, hanem demoralizál, hiszen nemcsak zavaros és ellentmondásos célkitűzés (l. az eltérő, egymásnak is ellentmondó autonómia-tervezeteket), hanem az eléréséhez vezető utak-módok is zavarosak, a távoli jövőbe vesznek.

a jódeménység foka: Hogyan lehet mérni ezt a szupraszaturációt?

Elsősorban úgy, hogy egy skálát állítottak össze (amit azután többször is lekérdeztek, egymást követő alkalmakkor), arról, hogy mit gondolnak a legfontosabb megoldandó problémának a megkérdezettek. Azután arra kérték a mintába kerülteket, hogy rangsorolják az általuk vélt fontossági sorrendbe a megoldandó kérdéseket. A lista (Likert-skála) egyaránt tartalmazott szociális problémákra, gazdaságra, egészségügyre vonatkozó kérdéseket és szimbolikus jelentőségűeket is, mint amilyen a nyelv- és szimbolumhasználat, valamint az elvi autonómia. Eddig minden mérés azt mutatta, hogy a lakossági prioritások az első kérdéskört érintik, vagyis fizetés-nyugdíjemelés, munkahelyteremtés, szociális haló erősítése, egészségügyi ellátás javítása stb. Egészen egyértelmű, hogy a lakosság szemében a szociális-gazdasági kérdéscsomag élvez elsőbbséget. A szimbolikus politizálás kulcsszavainak is megvan a jelentősége, az anyanyelv szabad használata, a nemzettudat ápolása és végül az elvi autonómia is jelentős, csakhogy minden mérésben a második prioritási csoportba sorolódik. A forrófejű, ezért az alternatív tények világába gyakran eltévedő politikusok minden igyekezete ellenére a rommagyarság, illetve maguk a Székelyföldön lakók sem követik őket, elsősorban a pragmatikus és csak másodsorban a szimbolikus politikai célkitűzések és a nekik megfelelő eszközök támogatói.

a jódeménység foka: Rendben, de hát a politikusok éppen arra is valók, hogy túllássanak a közvetlen érdekeken, nem?

A közérdeket mindenek fölé helyező valódi politikusok (meghonosodott köznapi regiszterben „államférfiaknak/nőknek” mondják őket), valóban előrelátóak és kreatívak, nekünk nem jutottak ilyenek. Az autonómia kérdéskörének racionális megtervezésében és elfogadtatásában egy emberöltőt késtünk, huszonvalahány éven át folyt valamiféle maszatolás és időről időre kiújuló belháború az ügyben, azután meg lekerült napirendről. Még addig sem sikerült eljutni, hogy világossá tegyük: önmagában az alulfejlett és elszigetelt, gyenge infrastruktúrával rendelkező és intelligenciát folyamatosan kibocsájtó Székelyföld nem képes egy mégoly jól elképzelt és simán, vagyis nagy ellenállás, esetleges bosszúhadjáratok és megvonások ellenére működő „autonómiát” létrehozni. Amennyiben a politikusok komolyan gondolták volna a dolgot, talán ebből indulnak ki, ennek a világos beismeréséből, és akkor nem került volna a kiátkozott alternatívák közé az egész Erdély autonómiájának elképzelése.

A politikusaink viszont csak az etnikai határvonalak és merevnek képzelt kulturális/identitásbeli határok mellett tudták, nagyon is korlátozott módon, elképzelni az autonómiát – az RMDSZ legutóbbi autonómia-törvény tervezete rendkívül jól megmutatja ezt a korlátot, és azt is, hogy kidolgozói, a preferált hangadók, nemhogy tanultak volna az előző tervezetekből, de egyre gyatrább ötletekkel és kodifikációval jöttek elő. Ez azután oda vezetett, hogy az etnikai és a területi elveket keverték, és észre sem vették, hogy a székelyföldi autonómia etnikai megalapozása ellentéteket termel, illetve aktualizál nemcsak a többségiekkel, hanem más régiók magyarságával úgyszintén. Ezért azt gyanítom, hogy különösen a helyi politikusokat, a székelyföldi kiskirályokat az mozgatta, amit a híres francia szociológus, Pierre Bourdieu a regionalizációval kapcsolatban megemlít. Mégpedig azt, hogy a regionalizáció nemes eszméjének hirdetése azt is szolgálja, hogy létrejöjjön a hatalom újraelosztásának egy újabb dimenziója, egy másik területi szint, ahol a helyi elit újabb hatalmi teret hoz létre magának, melyen azután nyugodtan uralkodhat.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr1712254568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása