A porszemek hallgatnak - a tabuk működéséről
"Feddhetetlenséged vérszomjas" — olvasom Bulat Okudzsava Dilettánsok utazása című regényében. Mint elvált ember, mélyen meg tudom érteni azt a herceget, aki ezt gondolja a nővéréről.
A nemcsak erkölcsös, hanem diadalmas fölény kultúránk egyik alapviszonyulása. Mindig is sejtettem, hogy így van, de a válás kapcsán tapasztaltam meg egyértelmű elkeseredéssel. Sokan nem köszönnek, másoknak a tekintetében látom, hogy inkább nem köszönnének, megint másokéban a sajnálkozást érzem, és nem afölött, ami történt, hanem, hogy megtörténhetett. Gyanús elemmé váltam, a romániai magyar társadalom selejtjévé, aki megszegtem valamiféle íratlan szabályt.
Nem az aljasságaimat mentegetem, nagyon is tisztában vagyok velük. Azt nem értem, hogy miért gondolják jó emberek, akik esetleg még kereszténynek is tartják magukat, hogy nem veszíthetik el lábuk alól a fölényt. Hogy velük nem történhet meg, és hogy akivel viszont megtörténik, az alacsonyabbrendű valamiképpen.
Azt hiszem, ez is a társadalom egyik legaggasztóbb tünetével függ össze: a beszéd tiltásával. Aki elválik, az nemcsak, hogy bejelenti a problémát, hanem még nyilvánossá is teszi, márpedig közöttünk már a puszta beszéd is bűn. Beszélünk persze, reggeltől estig szünet nélkül, be nem áll a szánk, de ez a beszéd nagyon jól tájékozódik a tabuk között, és hallgatólagos megegyezés van azt illetően, hogy melyek ezek. Sokan vannak, bármikor megfeneklik a hajónk. Már az olyan tájékozatlanoké, mint amilyen én is vagyok.
Beszéd van tehát; hiteles beszéd annál kevesebb. Aki elvált, az örüljön, hogy él. Legyen alkoholista, vagy hozza ki győztesnek magát. De már ez is nehéz feladat. Hány asszony van, aki mindent kibír? Egy férfinak meg pláne az a dolga.
Gondoljuk meg, hogyan viszonyulunk a besúgó problémához, esetleg éppen azok is, akik felismerték a hallgatás működését és pusztítását. Már a kérdés felvetése is tabu. Ilyen-olyan helyeken zsíros anekdoták között el lehet mesélni, ki volt besúgó, és ki volt a legszörnyűbb gazember. Nyilvánosan a mai napig alig érinthetjük meg a kérdést: nehéz kilépni a romániai magyar heroizmus- és áldozat-ária bűvköréből.
A hűség nem természetes, hanem valamiféle zászlólobogtatás. Mint az autonómia esetében, itt sem a lényeg a fontos, hanem a hangosság. Ismételten és dacosan mutogatjuk, és közben arról történezgetünk, hogyan udvaroltunk a szép lánynak a gyógyszertárból. A patriarchátus hangos és gőgös hallgatás, és nem állítom, hogy nem érintett meg a szele.
Végül is szerencsés vagyok. Azok az emberek, akik szeretettel viszonyultak hozzánk, azóta is ragyognak, akárcsak azok a barátaim, akik a barátaim maradtak. Itt kell elhüledeznem afölött, hogy hányan nem értik, mennyi gyötrelemmel jár egy ilyen folyamat. A romániai magyar élet olajozott gépezet. A porszemekről nem beszélünk.
A romániai magyar társadalom áldozatnak képzeli magát, és agresszíven viselkedik ebben a helyzetben. A legszomorúbb felismeréseim egyike volt, hogy mindig a mérkőzés logikájában élünk, és nem tudnánk elegánsan győzni. Éppen ezért sokan képtelenek úgy hozzáállni a váláshoz, mint szörnyű traumához (egy pszichológus barátom, egykori tanárom mesélte, hogy a második stresszor talán), amelyben mindkét felet támogatni kellene, úgy azonban nagy örömmel viszonyulnak, mint Szent György a sárkányhoz. A romániai magyar társadalom lelkes ledöfő.
De hát miért is csodálkozom? Nagyon sok szülő bántalmaz, mert bántalmazták (és mint Vida Gábor nagyon szépen elmondja, "a félelem a legsúlyosabb bántalmazás"), tapsol a versenyszellem bírálatának, de maga is abban élteti gyermekét, mert őt is abban éltették. Egy hadseregben megbüntetik a dezertőröket.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.