Lábtörlő alatt

Abban a világban, ahol mindenki vakon ugyanazt hiszi, az esztétikai eszménykép a szar tagadása. "Ezt az esztétikai eszményképet giccsnek nevezzük." Ez a nagyon radikális és nagyon igaz gondolat Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényéből származik. Én azt hiszem, a magyar társadalomnak nagy szüksége van erre a tagadásra. És arra a gyűlöletre, amely ebből a tagadásból származik.

Ha nem lettek volna németek, nem lett volna fasizmus Magyarországon. Ha nem lettek volna oroszok, nem lett volna kommunizmus. A franciák a bűnösök Trianonért. A migránsok erőszakolják meg a nőket. Soros pénzeli az ellenséget. A külföld gyanús erői működnek a háttérben, persze Magyarország és a magyarok ellen. 

A lényeg: Magyarország és a magyarok soha semmiért nem hibás(ak). Ők mindig csak a hagyományokat őrzik. Mindig felnéznek az apjukra. Minden nyilas, besúgó, ávós, szekus, párttitkár zsidó volt, vagy román, orosz, szerb, horvát, szlovák, cseh, ukrán. 

Ez a lábtörlő alatti múlt remekül megfelel a magyar családok többségének. A férfi iszik, verekszik és egy vérnősző barom, de hát ilyen a férfi. Mégiscsak az apád, mégiscsak a fia vagy. Az anyád félholtra alázva sem fogja beismerni soha, hogy boldogtalan volt a házassága. A nő dolga a szülés és a tűrés, a gyermeké meg a kusslegyen. Kisfiam, neked mindig nagy volt a szád, pedig tető volt a fejetek felett.

A legfelvilágosultabb elmék is "árnyalni" kezdenek, ha kiderül valami. A szennyest nem a nyilvánosság előtt kell. Az ellenfél malmai fáradhatatlanul őrölnek. 

Így aztán persze, hogy a gyűlölet az egyetlen megoldás. Ha felengedünk, akkor még a végén magunkba nézünk, és belátjuk, hogy ha a mai zsidógyűlölet rokon volt a tegnapival, akkor nem kellettek a németek. Illetve kellettek, már alig vártuk őket! 

Ellenben ha megteremtjük a Wass Albert-mítoszt, akkor már gondolkodni sem kell, és meg sem kell hallanunk, amit Bánffy vagy Kós írt a magyar felelőtlenségről. Ha búsongó slágerektől könnyezünk, soha nem fenyeget az a veszély, hogy feldereng az igazság. Minden boldogtalannak, aki a hagyományok szerint az, vagyis tagadja a saját boldogtalanságát, az olcsó és felemelő hazugság a legkönnyebb mentsége. Ha már muszáj, legalább legyen jó; ha már nem lehet jó, tegyünk úgy, mintha jó lenne. 

Soha nem kellett a szabadság. Ceaușescu rossz volt, mert más nyelven szórta ugyanazokat a szólamokat a külföld gyanús összeesküvéseiről és a veszélyes idegen elemekről. A menekültek még a láthatáron se voltak, mikor javában fröcsögtünk ellenük, és bizonyos történések már csak megerősítettek a hitünkben. Hát különben a vak is látja, milyenek a románok. És hogy a zsidók maguknak akarják.

Mindig a hit kellett: Istent mondani, és közben valakire gondolni, magyarokat, és megint csak valakire. Valakire, aki hibátlan, tehát nem is látjuk meg a hibáját. Valakire, aki meg fog menteni, mert mi folyton megmentésre vagyunk szorulva, ezért nyilvánvaló, hogy autonómia kell nekünk.

Azt nem értem, hogy hová lett az intellektus, amely kételkedik a hitében, vívódik, töpreng, gondolkodik. Egészen közelről megéltem, hogy mindenki a Kriterion köteteire hivatkozik, és mindenki Haragot isteníti. Mind az előbbiek, mind az utóbbi a kreativitás, az értelem menedékét jelentették egy sötét világban. Én mindenesetre azt hittem, hogy azt jelentik. Meg azt is hittem, hogy egy birodalom mohóságát mindenki egy birodalom mohóságának tartja. De ha a cár nem a kommunizmusra hivatkozik, akkor mindent szabad neki.

A lét pedig marad, amilyen volt. Elviselhetetlen a könnyűsége.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr6713819978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása