A szellem sétáló utcája - Horváth Andor halálára

Jó lenne, ha elmennél, hogy aztán nehogy késő legyen, és akkor bánkódj, hogy nem mentél. 

Ezt a tanácsot éppen ő adta nekem, amikor László Ferenc haldoklott, és félve kérdezgettem az állapotáról. Telefonon beszélgettünk, de kihallotta hangomból a félést, ezért mondta, amit mondott. És ebben benne volt valamiképpen ő is: az érzékenysége, az okossága, a vigyázása, hogy véletlenül se sértsen meg, mégis segítsen. 

Amikor a lyányomnak kutyát vettünk, akkor meg azt mondta: "Az jó, mert a kutya szocializációs tényező." Papucsban álldogált mellettem. És ebben is benne volt a lénye: hogy az egyszerűt hogy tudta tudományosan megfogalmazni, elméleti nyelven.

Azért írom most ezt a kis esszét, azért nem abban a pillanatban írtam, amikor megtudtam a váratlant, mert így szeretnék búcsúzni tőle: közelítve az alaposságához, melyhez felérni úgysem fogok soha. Forgattam magamban az alábbiakat sokáig, és forgatom, amíg a végére nem érek.

Tanított az egyetemen, és a legjobb tanáraim közé tartozott. Kis füzetlapjaiba belenézve mondta a labirintust, a hasonmást, Orfeuszt, a dekadenciát. Neki köszönhetően láttam a világirodalomban, emelkedtem felül azon a tunya látásmódon, hogy művek puszta egymásutánja lenne. Akkor olvastam először Székely János remekét, a Soó Péter bánatát, és hallottam a Don Juan-toposz kapcsán először Max Frisch nagyszerű darabjáról.

De mérhetetlenül több történt annál, mint hogy remekműveket olvasunk. A látásmód történt valóban, alakult és fejlődött, mozgott és álmélkodott. Jánosi János mellett tőle tanultam a legtöbbet ebből a mindenből, amit mégiscsak van lehetőség megérteni, értelmezni. A világirodalom nem kronologikus, hanem műépítészeti építményként jelent meg, ahol Deák Tamás Molière-rel, Chamisso Dosztojevszkijjel beszélgetett. 

Közben persze tudtam, hogy a kultúra szereplője íróként és fordítóként is, kerestem az ismeretségét, a barátságát. Ha jól emlékszem, első fordításom is az általa főszerkesztett Kelet-Nyugatban jelent meg, de mindenképpen kialakult közöttünk valami, amit óvakodom barátságnak nevezni, bár talán annak lehetne.

Ennek az óvakodásnak több oka is van. Először is az ő angolos eleganciája. Franciás műveltséget forgatott, de angolosan zárkózott volt. Vagy arisztokratikusan? Olvasom Egyed Péter emlékezésében a lovas epizódot, és eszembe jut, hogy valóban említette, mennyire szereti a lovakat. 

A második, mely összefügg ezzel: későn kezdtünk tegeződni. Már régen jártam hozzá, beszélgettünk, tanársegéde voltam az egyetemen, és még mindig csak magázódtunk. Bizonyos dolgokat soha nem osztott meg, de a magázással még nehezebbnek tűnt az egész.

A harmadik a szellemi távolság, melyet nem hangsúlyozott vagy humorral tette, de kétség sem férhetett hozzá egy pillanatra sem. Nemcsak és nem is elsősorban a műveltségéről beszélek (a műveltség szükséges, de elégtelen), hanem a pillantásáról, a tekintetéről. Úgy tudott nézni egy szellemi, köz- vagy magánéleti, társadalmi vagy politikai "anyagra", hogy az ember rögtön látni kezdte a "sétáló utcáját", látta, hol mehetne rajta végig. Ezért, bár hitt az RMDSZ-ben, soha nem lett "vonalas": mindig többet gondolkodott, mint amennyit hitt, pontosabban: nem kapcsolta ki a gondolkodást a hit kedvéért.

Minden kötete ezt bizonyítja. Szinte monografikus igénnyel beszél Proustról vagy Balzacról, más kedves francia szerzőjéről, s ez az igény nem feltétlenül a terjedelemben mutatkozik meg, de feltétlenül a pillantásban. Átfogó pillantás - ez a szókapcsolat kilépett a metaforikusságából, ha róla vagy vele beszélgettünk. A görög drámákról szóló tanulmányai (én szerkesztettem őket a Polis Könyvkiadónál) a legszebbek közé tartoznak, melyeket valaha is olvastam - a legszebbek közé nemcsak a nyelvi, hanem a szellemi gondozottság révén is.

Vagy forgassuk csak Golyóstoll című kötetét, melyet Egyed Péter is említ. Jegyzetek, olvasónaplók sorozata, de olyan mélységekbe világít be, melyeket nem is sejthet az, aki egyszerűen a kommunizmus miatti sértettségét hordozgatja folyamatosan. 

A román kultúrával való viszonya egy egész könyvet is megérne. Nemcsak Radu Enescu vagy Andrei Pleșu köteteit fordította, hanem egy vaskos válogatást a román esszéirodalomból, később pedig egy másikat a román emlékiratirodalomból. Azoknak az előszava, jegyzetapparátusa alaposabb az alaposnál, és főleg: megvilágító erejű. Nem utálta a románokat, mint a tuskó Erdélyben szokás, hanem elemezte, értelmezte, érveket sorolt és vetett össze. 

Ennek a hatalmas belső munkának az eredménye a Carte de vizită. Cum am devenit maghiar (Névjegy. Arról, hogy hogyan lettem magyar) című kötet, mely végigjárja a kulturális fejlődés, "belenövés" stációit, és egy egész egyéniséget közvetít a másik felé. Érdekes, egyik félévi előadásának is ez volt a címe már szeminárumvezető koromban: Mi és ők. A másik a világirodalomban.

"Ne tréfáljunk" - Balázs Imre Józsefhez hasonlóan én is hallom, ahogy ezt mondja, meg az "ostobaság!" felkiáltást is. Egyszer egy napilapban megjelent cikket jellemzett így: "Jön, hogy az ember a falnak menjen." Azon is gondolkodtam, hogy ma, amikor szemlátomást egyre kevesebb szükség van az ilyen felkiáltásokra, mennyire hiányzik ez az ember, aki a klasszikus műveltséget képviselte, de folyamatosan meg tudott újulni, akinek a szokásai olykor rigolyákká csontosodtak, de mindig meg tudta lepni az embert valamivel, aki ragaszkodott a szellem függetlenségéhez, de államtitkári szerepet vállalt, vagy a Bolyai Társaság elnökségét, ha arra kérte fel az élet, aki nemzedékek sorát nevelte fel, miközben nyakig és homlokig beleásta magát abba, ami érdekelni kezdte - és minden érdekelte. Ma, amikor a jelszavakra tombol a világ, és az őt gyászolók egy része is megőrült, még jobban hiányzik, mint amennyire amúgy is hiányozna.

Nem értettem, miért távozott Berekfürdőre, és ezt máig is csak töredékesen értettem meg. Mint Imre írja, általában nem vágyott a rivaldafényre, olykor azonban szüksége volt rá, mint az inspiráló közegre is. Hetvenedik születésnapján együtt ültünk egy baráti társasággal egy Donát negyedi vendéglőben, akkor magyarázott valamit. Berekfürdőn már nem tudtam meglátogatni, a róla szóló hírek jutottak el csak hozzám, és még egyszer közölt a Látóban a zenéről.

Szerette a zenét. Egy körkérdésre adott válaszában azt fejtegette, hogy a zene teszi felhőtlenül boldoggá. "Olykor nem hallgatom, mert érzem, hogy lefelé visz" - mondta mégis egyszer Mahlerről. Az utóbbi években mintha inkább lefelé ment volna. 

Isten nyugtasson békében, Andor!

2018.04.13 | Címkék: zene barátság világirodalom értelem látásmód Horváth Andor László Ferenc | Szólj hozzá!