Poroljuk a kedélyt - az aranykor mentalitásszociológiája
Annyi mindent megvizsgáltak boldog és boldogtalan szociológusok és írók, közöttük én is; annyi emléket felsorakoztattak, hogy megállapítsák, hogyan tart ki még mindig a diktatúra, az aranykor, a gulyáskommunizmus, a-nevezi-mindenki-aminek-akarja, ami kilóg az életünkből, illetve belelóg. Mégsem emlékszem, hogy valahol láttam volna, olvastam volna a porolóról.
"Romániában a betegek kibírják orvos nélkül. Inkább a hangversenyen köhögnek" — olvastam a szellemes bejegyzést valakinek az idővonalán. Nos, az ünnepeket viszont kizárólag porolva bírják. Mintha nem lenne öt nyelven beszélő porszívó, mintha nem ment volna ki már rég a divatból az egész estés szőnyeg, melyet nagy nehezen felcsavarunk, aztán kicipeljük, és éktelen szentségelések között kiporoljuk.
A helyzet az, hogy még csak az éktelenségeket sem érzem. Olyan boldogan porol itt mindenki, mintha a szocializáció újabb, örömteli formáját űzné. Valójában azt is űzi, hiszen mindig arra jár valaki, vagy arra ül, ostáblázik a szomszédjával, meg lehet beszélni az időjárást, az aznapi ebédet, a miccses majálist, a tiszta levegőt, melyet a konyhaablakban ülve szívunk egy szál Lucky Strike-kal együtt.
Mérgesen kezdtem ezt a bejegyzést, de vidáman fejezem be. Igaz, hogy én nem tudok aludni délután, az emberek viszont kedélyesen ülnek, állnak, ostábláznak és porolnak a világban. Végső soron nem is a legrosszabb öröksége ez az 1989 előtti időknek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.