Gyermekcsengő - reflexiók a nevelésről
Egyetlenegyszer vertem rá a lyányom kezére, amikor totyogó korában folyton bedugta a pracliját a bilibe.
Mostanában sokat töprengek az ordító címek fölött: "A liberális nevelés csődje", meg "Egy pofon még belefér?!" Azt hiszem, korunk minden irányban csak a szélsőséget ismeri: valaki vagy zaklat, vagy nem (mintha nem is létezne a játszma, és a homlokunkon jelzőlámpával közölnénk, hogy mit is szeretnénk, sem pedig az a tapintat, az a fék az emberben, ami megállítja vagy el sem indítja); vagy magyar, vagy nem (mintha az identitás nem tudatos döntés eredménye is lenne); vagy férfi/nő, vagy nem (s ilyenkor olyan jellemzőket lehet hallani, hogy az ember legszívesebben a Marosnak menne) stb. Az ún. "liberálisok" éppen olyan zártak tudnak lenni, mint a konzervatívok.
Noémi tanárnő. Olyan osztályokban is tanít, melyekbe "problémás" gyerekek járnak. Semmilyen eszköze nincs az ellen, hogy ne folyassák a nyálukat, a taknyukat, ne szellentsenek vagy böfögjenek, és az állam nem törődött azzal, hogy a tanárok a konfliktuskezelés különböző módjait megtanulják. Valamilyen EU-s normát követve egybecsapta a gyermekeket, aztán legyen, ami lesz.
Eszköz semmilyen kihágás ellen nincs. A jegy alig érdekli őket, és ha mégis, az igazgató esetleg még telefonál is a gyermek érdekében. A szülők gyakran a tanárt hibáztatják, saját gyermeküknek semmilyen határt nem szabnak.
Így pedig nem lehet, alig lehet, nehezen lehet. Ágota garzonban született, s ha aludt, akkor is hagytuk a csengőt, hadd működjön. Ötödikes koráig nem volt kocsink, és megszokta, hogy busszal közlekedjen. Nagyon sok mai gyermeket ajtótól ajtóig visznek, a csengőt kikapcsolják, nehogy véletlenül megszólaljon, és azt mondják, "majd elnövi", mintha a szülőnek nem kellene részt vennie a gyermeke nevelésében, csak az időnek és a tanároknak. Így aztán természetesen kialakul benne az az érzés, hogy nincs más a földön, csak ő egyedül.
Úgy jártam, mint a házi olvasmányokkal. Valaha mindent megtettem volna azért, hogy ne legyenek — ma már azt tapasztalom, hogy megszűnőben van az a közös sáv, amelyben beszélgetni tudok a diákokkal. Valaha azt gondoltam, a Holt költők társasága féle modellt kell követni, Noémi történeteiből azonban azt érzem, hogy összevisszaság uralkodik, a tanuló lassan bármit megtehet, a szülőnek gyakran nincs ideje, máskor könyörög a büntetés legenyhébb formája ellen, megint máskor perrel fenyegetőzik. Találkoztam már olyan gyerekekkel, akik keresztülnéznek rajtam, vagy úgy köszönnek, hogy jobb lenne, ha nem tennék. Miért is köszönnének másképp? Olyan kocsival furikáznak, amilyent három élet alatt sem tudnék megvásárolni, a mobiljukon minden ott áll, ami információ, de nem tapasztalat, én meg örüljek, hogy élek.
Semmit nem utálok jobban, mint az olyan mondatokat, mint hogy "már százszor megmondtam!" meg "tanulja meg a büdös kölyök!", de olykor úgy érzem, a szabadelvű nevelésnek sincs humora saját magához, és a szülő szerepe a pénzszerzésre korlátozódik. Ha házunk lesz a domboldalban, bizonyára minden megoldódik.
Soha többé nem ütöttem meg a lányomat, de egyes blogokat olvasva az az érzésem, hogy még ezért az egyért is szégyenkeznem kellene. Holott a gyermeknevelés élet: bonyolult, nem egyhúrú, nagyon billenékeny valami. Minden oldalról.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.