Nem rólunk szól! - az Újvidéki Színház A dög című előadásáról
Kiss Csaba nyomasztó darabját sok zenével, tánccal, elidegenítő effektussal adja elő az Újvidéki Színház kitűnő társulata.
Mindenki mindent játszik, minden színész duplázik vagy triplázik, Lilikét is egy férfi adja, csak Irén (Krizsán Szilvia) és Géza (Mészáros Árpád) nem kettőz. A színművet, mely arról szól, hogyan borítja fel egy család boldogságát egy középkori kaland. A középkorú férfi a részvétét mondja, de az elunalmasodott házasságára gondol, meg arra a fiatal lányra, akivel véletlenül találkozott.
A színészek pedig komédiáznak, a szó legteljesebb értelmében. Pletykás feleséget, csini asszisztensnőt, nagymamát és nagynénit, nőgyógyászt és öregurat játszanak pazarul. Közben gitároznak, parókát öltenek, tipegnek, heherésznek, énekelnek, csujogatnak — mindent művelnek, mindenhez értenek. A női szereplők éppoly sztereotipek, mint a férfiak: az előbbiek pipiskednek, az utóbbiak dúvadoskodnak. Kivétel éppen a két "igazi", akikkel megtörténik a tragédia, bár nem úgy, mint a darabban.
Olivera Đorđević rendező ugyanis Lénárd Róbert dramaturg segítségével egy keretjátékot sző a mag köré, melynek címe az lehetne, párok a pszichiáternél. Ezeknek a pároknak az egyike az Irén—Géza tandem, és ha valamit felrónék az előadás hibájául, akkor csak az, hogy a többieknek alig van története, illetve ami van, túl könnyen megoldódik. Vagy talán az lenne a lényeg, hogy voltaképpen minden megoldódik? Hiszen végül Irén és Géza is telket vásárol, betelepíti a "híres" feketeribizlit, és boldogok ever after. Ez aztán korántsem úgy történik, mint az eredetiben.
Az egyszerű, funkcionális díszletben (Diana Radosavljević Milović, m. v.) láttató jelmezekben (Milica Grbić Komazić, m. v.) mozognak a szereplők: Pisti, a savanyúság tudora, nagy sapkával és gumicsizmában, a régi házastársak koszlott ruhákban, Lilike miniben, nagy szőke parókával. Minden hétköznapi, csak a zeneszámok adnak valami glamourt az egésznek, s a poénok és gegek ("több lakása van, mint foga" — mondják Varga úrról, Irén suttyomban illatszerrel fröcsköli be bűzlő sógorát, a nőgyógyász szemüvege benne marad a Lilike méhében stb.) miatt hisszük úgy, hogy semmi az egész. De inkább az élet a semmi, legalábbis Kiss Csaba darabjában: egy könnyelmű vidéki lány Pestre utazik, egy balfácántól gyermeke lesz, akit nem akar szegénynek szülni. És ez a semmi átszivárog azért az előadásba is, még ha jól el is van idegenítve tőlünk, nehogy azt higgyük, hogy rólunk is szól.
A legfőbb elidegenítő effektus tán mégis a gyorsaság. Pörögnek a képek, a színészek átöltöznek, beöltöznek, gitárt ragadnak, kényeskedésből cammogásba vagy sántikálásba váltanak, a néző pedig mulat. Aztán hazamegy; aztán otthon ül. Úgy tapasztaltam, még a prüdériára sem jutott idő.
Az előadás a II. Magyar Színházfesztivál zárórendezvénye volt, s az ünnepi hangulatban (kezdés előtt a szervezőket tapsolhatta meg a közönség) bizonyára keveseknek jutott eszébe, hogy mennyire tükör is. Nem azért, mert mindenkivel megtörténik, hanem mert mindenkivel megtörténhet. Mint a Tartuffe vagy a Pygmalion.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.