Szindbád távozik - Márai Sándor halálának 30. évfordulójára

"Várom a behívót, nem sürgetem, de nem halogatom. Itt az ideje.” Egyszer megkönnyeztem ezt a bejegyzést. Annyira gyávának és beteljesületlennek éreztem magam, hogy nem tudtam visszatartani a sírást.
Aztán jól esett, hogy Tolnay Klári és Mezey Mária szeretője volt. Mégiscsak könnyebb egy olyan valakire emlékezni, aki küszködik, mint mi.
mezey_maria.jpg
A két nő közül Mezey érdekel jobban, sebezhetőbbnek tűnik, feszültebbnek, megkockáztatom, hogy ő a nagyobb, hozzám mindenesetre ő áll közelebb. Az Édes Anna Vizynéje csodálatos, fogcsikorgató, borzalmas alakítás. Érdekes, nem szerette a Füves könyvet.
Itt azonban Márairól lesz szó, már ha lehetne valakiről úgy beszélni, hogy a többieket kizárjuk. Ő maga tagadta ezt: mi más az Egy polgár vallomásai, ha nem ennek a tételnek a tagadása? Egész életében ebből a polgári tartásból merített erőt, ebből származtak sokszor érthetetlen gesztusai is, mint az, hogy faképnél hagyta fivérét, aki vaksága ellenére megérezte a jelenlétét, vagy az, hogy posillipói villájában nem talált időt Cs. Szabó és Faludy fogadására.
A mű mindenért helytáll. Az Egy polgár..., a Föld, föld...!, a Napló, a Vendégjáték Bolzanóban, a San Gennaro vére, meg a többi, ha van még.
marai-sandor.jpg
Napló és a Föld, föld...! megrázó emberi dokumentum. Milyen lehet az, aki egész életében azzal küszködik, hogyan legyen tisztességes. József Attila Két hexameterének eleven illusztrációja. Az ember, aki távol a magyar nyelvtől Arany, Jókai, Krúdy szavából merít erőt, és azon borong, hogy elveszett a világirodalom, s hogy Dürrenmatt is csak a Besuch...-ban (Az öreg hölgy látogatásában) az. Aki feljegyzi a nápolyi koldusokat, Ezra Poundot, aki egy párizsi kávézóban üldögélt; aki leírja, hogyan harcolnak sokan: "ha rövid a kardod, toldd meg egy vacsorával". 
Mindenét szeretem: a látását, az eszét, a gőgjét, amivel korántsem állítom, hogy én magam képes lennék bármelyikre is ilyen hosszú távon. Az ember könnyen megalkuszik önmagával, keresi a mentségeket, csodák csodája, meg is találja őket, kényelmes és önző. Ez a férfi pedig, aki lám, nem is egyszer megcsalta a feleségét, aki sok mindent látott a világból, és még láthatna tán, aki Goethén és kényelemben nevelkedett, egyszercsak, amikor már mindenkit elveszített, akit valaha szeretett, pisztolyt vásárol, hogy főbe lője magát. És főbe lövi magát.
Egy író, aki nem kunyerál a rendszernek, nem kacsint neki, nem tesz úgy, mintha nem tudná, mi van itt, hogy min múlna műveinek a megjelenése, és mi múlna azon, ha hagyná, hogy megjelenjenek. 
Mert azok közé tartozik, akik tudják, hogy hiába hivatkoznak a más bűneire, valójában a magukéival méretnek meg. Nem menti fel magát más megalkuvásai miatt, nem áltatja magát azzal, hogy mást sem szeretnek már. Az életnek vége, tovább élni hamisság lenne. Nincs mit halogatni.
Aki kényszerült már döntéshelyzetbe, tudja. Jó lenne mindkettőt választani, és csak egyet lehet. Jó lenne így is, úgy is, de csak egyféleképpen lehet. Emberek sérülnek, mindennek vége lesz, nem lehet visszacsinálni, mégis muszáj. 
Minden fontosabb szereplője gondolkodó ember, Casanova is reflexívebb, mint ahogy elképzeljük, és a két öregúr is A gyertyák csonkig égnek-ben. A legjobb mégis a Szindbád hazamegy, amelyben tökéletesen eltalálja egy melankolikus kalandor hangját. A két színésznővel megesett dolgai ismeretében azt kell mondanom, az is ő volt, az is volt ő. Egy tisztességes polgár, aki kicsit mindenütt túlélte a korát.

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr4114641470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása