Liverpool lelke
“For a player to be good enough to play for Liverpool, he must be prepared to run through a brick wall for me then come out fighting on the other side." A legendás Bill Shankly mondta ezt, és a Liverpool már másodszor felel meg ennek a követelménynek, legalábbis az én focirajongó életemben. 2005-ben az AC Milant verte meg, miután az olaszok 3-0-ra vezettek, most meg a Barcelonát küldték haza szintén 3-0 után.
Igaz, a két meccs radikálisan különbözött, hiszen a mostani nem is egy meccs volt, hanem kettő, s bár akkor is, most is 3-0-ból állt fel a Pool, nem tudnám megmondani, mi a nehezebb: egy mérkőzésben térni vissza a biztos vesztésből, vagy kipihenni a sebeket, és úgy győzni. Az elsőben még ott az energia, a másodikban össze lehet szedni.
De mindkétszer nagy csapatokat vertek meg az angolok, mindkétszer fontos pillanatokban (a döntőben, illetve az elődöntőben), mindkétszer a padlóról kellett felállniuk, miközben már az egész világ az ellenfelet ünnepelte.
Különben a Liverpool több, mint pusztán angol, vagy nagyon más. Nem vagyok a statisztikák bajnoka, de ilyen vereségből szerintem angol klub se tápászkodott fel sokszor. Még a szintén liverpooli Beatlesben érződött ez a fantasztikus energia, elég csak az őrjöngő tömegre gondolni, amikor a gombafejűek zenélni kezdtek.
Tényleg a falon mennek át, és még mindig küzdenek, pedig 3-0 már az a lélektani küszöb, ahol hajlamos feladni az ember. Gondoljunk csak az állhatatlan balkáni és afrikai csapatokra a káprázatos, de teljesen rapszodikus játékukkal, a csodálatos Kamerunra, a káprázatos Bulgáriára, a sziporkázó Szenegálra. Azok persze válogatottak voltak, de hát a foci mégiscsak foci, a küzdés és a kitartás pedig küzdés és kitartás.
És nemcsak küzdés, hanem tudás is. A szomorú emlékű 2004-es EB-n egy jól megszervezett, többnyire egy gólos győzelmeket arató, jó német edzővel megáldott Görögország nyert, bebizonyítván, hogy megfelelő fogösszeszorítással a legnagyobb tehetségek is elpusztíthatók. De senki nem fogja tehetségtelennek nevezni Gerrardot, Šmicert, Origit vagy Wijnaldumot.
Persze nem is erről van szó elsősorban, hiszen tehetséges volt Roger Milla vagy Sztoicskov is. Hanem tehetség és lélek összefonódásáról, arról a felelősségről, melyet az ember a lábszárvédőjében is ott hordoz. Nem azért focizunk, hogy pénzt keressünk, hiszen a pénzt akkor is megkeressük, ha nem nyerünk, lásd a kritikán aluli fociországok milliomos vagy éppen milliárdos focistáit, akik semmit nem csinálnak, de nagy az arcuk. Azért focizunk, mert mindenünket a pályára visszük, és nem gondolunk közben semmi másra, nem legyintünk, és nem fölényeskedünk, hanem játszunk. Ezek a liverpooli győzelmek számomra azt bizonyítják, hogy a foci szent, s ezt én mindig is sejtettem.
És nem úgy szent, hogy ingyen kell kapnia mindent, hanem úgy, hogy mindent ingyen kell adnia. Hány fonttal lehet megfizetni a lelki ellenállást? Sok balkáni elmondhatná, hogy semennyivel. De egy scouter csak focizik, mert azért van ott, hogy egész életét a fociba konvertálja az alatt a 90 vagy 120 perc alatt. A scouter intenzíven él, mert jól tudja, hogy másként nem érdemes.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.