Felnőnek a szkennelt szülők

Valamikor tizedikes koromban kitörtem az osztály egyik ablakát. Labdáztunk, és a csempekályha sarkába lőttem, ahonnan aztán repült a vég, és tudtam, hol áll meg. Osztálytársaim hallgattak, amíg tehették, ám amikor kiderült, hogy ki kell fizetni az ablakot, valaki bemószerolt. Azt mondta, miért szenvedne mindenki értem. Hozzáteszem, 1988-ban egy ablak ára harmincnyolc felé osztva banikat ért személyenként.

Sokáig töprengtem a Mindenkin. Szép film, főleg amiatt, amit a történet képvisel, Szamosi Zsófia csodálatos, a gyerekek hitelesek. De vajon megtenné-e egy kórusnyi gyermek azt, amit itt megtesz? Nos, szerintem nem tenné meg, illetve akkor nagyon összeérett társaságnak kell lennie. Mindig akad legalább egyvalaki, aki mégis énekel, akinek mégis fontosabb a tanárnő véleménye, mint az osztálytársa barátsága (ráadásul Erika nénit "mindenki" szereti); nem beszélve arról, hogy ugyan hogy őrizne meg egy ekkora titkot ennyi gyermek? Már egy kiránduláson is, ahol végül is semmi tétje a dolognak, telefonál egy anyuka vagy egy apuka, hogy az ő csemetéjét márpedig ne tegyék X-szel vagy Y-nal egy szobába. Hát akkor itt, ahol versenyre mennek a gyerekek???

Márpedig a verseny a vezérszó, amelyre úgy kapják fel a fejüket a szülők, akár a katonaló, és amely a gyermekekre is hat — nem egy nebulót láttam már, aki sírva fakadt, mert tudta, mit vár el tőle az anyja vagy az apja, és hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak; nehéz is lenne, hiszen a tökéletességet várják el tőle: ússzon remekül, beszéljen angolul, legyen tízese magyarból, és lehetőleg lovagoljon is. Hogy mi a "jövő", azt 1989 előtt éppen olyan gyakran hallottam a szülőktől, mint 1989 után. "A jövő" a román óvoda és iskola, a gépészmérnöki, a műépítészeti fakultás, a közgáz, a programozás, az Isten tudja, mi — valójában mindegy, csak "pénzkereső foglalkozás" legyen, ne ködevő művészet (műépítészet, ne festészet) csak a szülő döntse el, mi a jó, és közben ne figyeljen oda a gyermekre. Így születnek és nevelkednek a szkennelt szülők, akik majd ugyanazt adják tovább, amit nekik adtak azok, akiknek nem kellett volna azt adniuk, amit adtak.

Az egyik továbbadás az ilyen "Erika nénik", akik inkább a földbe döngölik, valósággal megsemmisítik a gyermeket, semhogy veszítenének valahogy. A győzésre vannak beállítva, a győzésre bármi áron. Applikációjuk rögtön villogni, sípolni kezd, ha egy tanuló nem éppen olyan versenyló, mint amilyent ők elképzelnek. Az ilyen hölgyek és urak a szülők szemében a netovább, a teljesítmény biztosítéka, azok, akikhez a kétely árnyéka sem férhet. Valamikor a gyermek az ismeretek hiányos tárháza volt, akit mind jobban meg kell tölteni; ma egy robot, akit kocsival visznek és hoznak mindenüvé, és akitől cserébe elvárják, hogy győztesnek szülessen, miután megszületett.

Kissé elrugaszkodtam a Mindenkitől, de számomra csak akkor értékelhető, ha utópiaként nézem. Úgy valóban remekmű, szép álom egy olyan helyről, ahol a gyerekek szolidárisak, mert azt tanulták a szüleiktől. A legtöbb helyen azonban azt látom, hogy a fő értékek között nincs és nem is lehet helye a szolidaritásnak. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr5114922996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása