Tudjuk, amit tudhatunk - dr. Fábián András halálára
Régi asztmás voltam, de évekig nem jelentkeztek a rohamaim — meggyógyultam, lélegeztem fel a szó szoros értelmében. Később tudtam meg Nagy Lajos doktortól, hogy csak tünetmentes lehetek, gyógyult soha; ez azért elgondolkodtatott. Mint ahogy az is, amit a katonaságról mondott: nem fizikailag nem bírtam volna, hanem idegileg.
Elmesélni sem tudom az akkori Kolozsvárt. Szürke volt, s ez a szürkeség a kommunizmus közismert cementjénél is leverőbben hatott: az egy megszervezett, egyenletes szürkeség volt, ez viszont, a kilencvenes évek elején, kaotikus és tarkabarka. Még valutaüzérek sétálgattak a főtéren, és akadt néhány üzlet, de a mai csilivili bankok és biztosítók és egyebek még a füstjelüket sem küldték előre.
Mi azonban egyetemisták voltunk, nagy reményekkel és a megfelelő adag naivitással. Akkor lettem ismét szerelmes, s talán a családi ellenállás hozta ki belőlem az újabb rohamokat, nem tudom. Mindenesetre köhögtem, fulladtam meg, ismét köhögtem, és mégsem kaptam levegőt. Mint szintén Nagy Lajos mondta, ez is az érzékek illúziója: nem levegőt nem kapok, túl sok van bennem, ezért felfúvódom. Semmit nem tudunk magunkról.
A Zambila utcai Sárosi doktor irányított Fábián doktorhoz. Irtózatos sorok álltak a Szentegyház utcában, ahol a harmadik emeleten külföldi gyógyszert kaptam tőle — ma már ez is elmagyarázhatatlan. Nyugdíjasok, krónikusok és mások között ültem magam is krónikusként, és inhaláló készülékre vártam, hogy ne kelljen görnyedten hörögnöm. Az emberek már akkor megnyilvánultak: emlékszem, egy hölgy csapott egy nagy derendóciát, hogy miért nem áll a rendelkezésére bármikor valaki, holott mindenki számára világos volt, hogy ezt minden orvos és asszisztens a kenyérkereső programján felül, emberségből vállalta.
Fábián doktor magas, rokonszenves ember volt. Nem kerülgette a forró kását, de nem is bántott meg sohasem. Elbeszélgetett az öregurakkal, akik nagy fájdalmat éreztek, mert Mátyást Mateinek fordították, elbeszélgetett velem, aki azért éreztem fájdalmat, mert nem tudom, kit szeressek, holott úgy tudom, szeretek valakit. Erről nem számoltam be neki, de láthatta, milyen óriáscsecsemő vagyok.
Háromhavonta jártam hozzá talán? Én nem tudom, de mindig karakán ember benyomását keltette. Az orvosnál kicsit emberibb volt, a barátnál kicsit hűvösebb. De hát ha annyi várakozót mind a barátjául fogad, egyszerűen megőrül. Olykor határokat kell szabnunk magunknak, hogy elvégezhessük azt, amit el kell végeznünk.
Szerettem. Ehhez a szóhoz nem nagy romantikát társítok, csak egy olyan ember jóságát, aki tudja, mi a feladata. Nekik kettőjüknek, Nagy Lajosnak és Fábián doktornak köszönhetem, hogy megértettem az asztmámat, és ez a megértés nem járt fájdalommal. Most, amikor a halálhírét olvasom, azon tűnődöm, megértettem-e mindent.
Isten nyugtassa békében!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.