Az istenek is operát akarnak - Csehy Zoltán és László Ferenc operakalauzáról
"Úgy éreztem, a vége nagyon barokkos. Aztán elgondolkodtam: Shakespeare századában járunk. Hagytam az egészet, ahogy volt."
Szilágyi István mondta ezt a Hollóidő befejezéséről, a csatában veszett harcosok fejéből épült piramis "megomlásáról" s a fejek szétgördüléséről. De mondhatta volna bármelyik operáról s a műfajról magáról is, hiszen az opera maga a megzenésített képtelenség, legalábbis születésekor és utána még jó ideig. S ha arra gondolunk, hogy ugyan ki énekel szüntelenül, akkor a mai napig.
A 138 éves Magyar Állami Operaház felkérte Csehy Zoltánt és László Ferencet, írnának operakalauzt. A két "megveszekedett operarajongó", mint ők maguk nevezik magukat az Előszó helyett álló írásban, az intézmény mai és holnapi műsora szerint válogatott, az ív Monteverditől Mester Dávidig terjed. Mint az Experimentum mundi szerzőjétől, illetve számos kritika írójától megszokhattuk, az ismertetők egyéni ízektől fűszeresek, hogy stílusban maradjunk. "Az istenek nem akarnak vért. Vért az emberek akarnak" — írja Csehy Zoltán az Íphigeneia Tauriszban kapcsán, "...e báj és humor kétségkívül németes, de ezt a jelzőt butaság lenne fosztóképzőnek vélnünk" — mondja László Ferenc A nürnbergi mesterdalnokokról.
Az ismertetők után szignó jelzi, ki melyik operát szinopszizálja, s látszik, hogy ez jóval többet jelent, mint puszta összefoglalót. A szerzők hol a korabeli kritikákból idéznek ("November 3-án adatott Rigoletto — egyéb szerencsétlenség nem történt."), hol a zeneszerző leveleiből ("Afrika mélyén vagy az Indiákon is mindig hallani fogod A trubadúrt."), s véleményük mindig markáns: bár rajongó, nem üres. A műfaj igazi szerelmesei ők, akik mindent láttak, és mégis arra áhítoznak, bárcsak mindent láttak volna.
Érdekesek azok a szócikkek, melyekben két ismertetőt is olvashatunk. Például mindketten írnak a Tosca brutális erotikájáról és szopránvonzó mivoltáról, csak éppen más-más nézőpontból: Csehy egy kritikából vett idézettel indítja szövegét, László azzal, hogy "kezdetben volt Victorien Sardou ötfelvonásos drámája — és annak címszerepében a francia színészkirálynő, Sarah Bernhardt." Opera nincs színpad, csillogás és primadonnák nélkül, még akkor sem, ha ezek esetleg "primadonok", mint Pavarotti, aki "állítólag, ha csak lehetett, kerülte az 'elátkozott' operát", mármint A végzet hatalmát.
Ókovács Szilveszter széljegyzetei tovább nyitják a legyezőt, személyes emlékeket fűznek egy-egy előadáshoz, s ezekből olykor a dicsekvés is kihallik, de hát ez emberi dolog egy igazgató részéről. S ez a pirosan rózsaszínű , fényképekkel áradó könyv is az általa vezetett intézménynek köszönhető, hát miért ne dicsekedne?! A szenvedélyek oly jól álltak össze — hogy egy esetleg leendő opera képzelt áriájának kezdetét idézzem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.