Boldog seb - a színházi világnapra
Ha visszanézek eddigi életemre, a színház szempontjából három korszakot különíthetek el.
Az első az egyöntetű közösségé. Mindenki ugyanazt tartotta rossznak, mindenki ugyanazt gyűlölte és ugyanazt remélte, s így hetedrangú darabok is megemelődtek, és rossz színészek is jelentettek valamit. Ha a színházba mentem, az az életem eseménye volt, egy egész teremmel rezegtem. Harag Györgyben éppen az volt a csodálatos, hogy mindig keresett, amikor már mások rég nem kerestek, bár ezt inkább az emlékezésekből tudom. A kőszívű ember fiai, a Csongor és Tünde, a Hamlet korszaka volt ez.
A második korszak némileg hasonló volt. Ugyanazt reméltük, csak a félelem szűnt meg. És az egyöntetűség: a közönség egyik része a jövőt remélte, a másik a múltat is: a szabadságban az egyöntetűséget. A kopasz énekesnő, a Képmutatók cselszövése, A kék csodatorta és A szabin nők elrablása maradt meg talán a leginkább.
A harmadikban minden megszűnt, a tehetségre maradt az egész. Volt, aki a szabadságot megutálta vagy egyszerűen nem értette, volt, aki a félelmet vágyta vissza. Összejött egy teremnyi ember, és egy esten át a színpadra figyeltek, közben néhányan a mobiljukra is azért.
Ebben a korszakban elszaporodtak a szimbólumok, s elszaporodásuk egyfajta inflációhoz vezetett. Minden roppant metafizikus lett, vagy roppant parodisztikus, de ha minden szimbólum, akkor semmi sem az, és mivel ironizálsz, ha semmit nem veszel komolyan? Az ügyesség lett a meghatározó, a profizmus, amely kezdett hideggé és üressé válni. Remek volt a Ványa bácsi vagy a Három nővér, de egyre inkább azt éreztem, csak kötelességből járok, pontosabban reménykedésből, hátha megváltozik valami. Nem változott semmi, bár jó előadásokat láttam még.
Hozzáteszem, hogy soha nem voltam egy fesztiválozó ember, és belehalnék, ha egy nap öt vagy tíz előadást kellene megnéznem. A színházat nem tudom úgy venni, mint az ásványvizet, idő kell nekem, hogy kiheverjem az élményét, annyira felkavar.
Nem lehet újabb diktatúrára vágyni, hogy egyebekről szót se ejtsek. Az azonban biztos, hogy a színházhoz igazi közösség kell, a közönségnek azt kell éreznie, rá van szorulva arra, ami ott történik, nélküle nem egész ember, s a mellette ülő sem az. Különben csak "vizionálunk" vagy kritikusi penzumot teljesítünk, a színészek pedig a maguk kötelességét végzik.
Úgy jártam, mint a meccsekkel: kihalt belőlem a tévé előtt ordítozó lelkesedés. A színházi világnapon azt kívánom, szülessen meg, szülessen újra a pontos, száraz, szenvedélyes, takarékos színház, az a színház, amely mindenkit megszólít. Nem a szép dikcióval vagy a metafizikus drótokkal, hanem a boldog sebbel, amely mindannyiunkon ott ég.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.