Minden csodálatos - a magyar társadalom röntgenképe
"Formes egyszer a tanterem ablakában felkiáltott:
– Nini! Jár a szökőkút!
– Kuss! – förmedt rá Burger.
Szinte döbbent felháborodással kezdték gyalázni mások is:
– Ki kérdezett!
– Fogd be a pofád!
– Kinyílt a csipája!
Elrugdosták az ablak mellől, és odaálltak nézni a szökőkutat, amit csakugyan megindítottak. Én is éreztem, hogy Formes elvétette a hangot. Fesztelenül, elfogulatlan érdeklődéssel kiáltott fel. De Eynatten például rosszabbul járt. A folyosón tolongtunk tízperces szünetben, és Homola odakiáltott a B-osztályosok felé:
– Mi volt számtanórán?
– Dolgozatjavítás – felelte Eynatten fennhangon.
Homola, aki éppen fordult elfelé, hirtelen visszafordult, és ugyanazzal a lendülettel pofon vágta Eynattent.
– Kuss! Ki kérdezett?"
Gondolom, többen felismerték az Iskola a határon egyik jelenetét. Az újoncokat, akik azt képzelték, itt is ugyanúgy emberek, mint bárhol a világon, azonnal be kell törni, hogy sürgősen ráébredjenek a realitásra: arra, hogy ők itt puszta senkik, akik örülhetnek, hogy élnek. Legutóbb a Böjte Csaba gyermekotthonaiban dolgozó nevelő ügye döbbentett rá erre, de fel voltam készülve a keserűségre.
Nem dicsekvésből mondom, sőt. Hanem megfigyelésből. A magyar társadalom nagy részére, legyen bár Budapesten vagy Bivalybürgözdön, ugyanez jellemző. Bármilyen fordulat, kritikus pont kapcsán kezdünk el beszélni, rögtön ott a "Kuss! Ki kérdezett?" Ennek lehet megértőnek álcázott, magyarázó jellege is, ám a cél majdnem mindig ugyanaz: hagyjuk a fenébe a további feltárást, seperjünk a szőnyeg alá mindent. Ha mégsem sikerül oda seperni, a sok Homola még mindig kétségbe vonhatja a feltárás őszinteségét, és hiteltelenné teheti az egészet.
Így persze polarizálódnak az álláspontok. Azt mindenki megérti, hogy nem lehet egy vallomás alapján elítélni egy embert, sem egy egész intézményrendszert. Az azonnali hisztérikus kiabálás azonban növeli a gyanút, akárcsak a semmitmondó nyilatkozatok. Ezek hatására az is gyanakvó és indulatos lesz, aki nem volt sem egyik, sem másik.
Ennek a szociális játszmának az egyik nagyjelenete különben a "nyilatkozat". Az, akire rávetődött a gyanú árnyéka, elkezd minél "szebben" beszélni; s hogy számunkra csak a problématlan szépség létezik, erről is többször írtam már. Gólya, Isten, család, kereszténység, hit, magyarság, becsület, tisztesség, tehetség, szív — ezek a nyilatkozat visszatérő elemei. Nem kellene hogy meggyőzzenek senkit semmiről, de sokakat meggyőznek, főleg, hogy azok kétségbe sem vonnak soha semmit. A magyar társadalomban a nyelv a takarás egyik eszköze.
És az érzelmi zsarolásé. "Az ellenfelek malmára hajtod a vizet", "kiteregetjük a szennyesünket" — ezek önmagukban is alkalmasak arra, hogy kikergessenek a világból. Itt jegyzem meg, hogy a társadalom hű képeként a családok is gyakran működnek így. Aki szeretetre vágyik, nem kapja meg, viszont remekül szót fogadhat.
Hatásos eszköz az aritmetika. Ennyi embert gyilkoltak meg a nácik, de annyit a kommunisták. Annyi gyermeken segített, hát! Az ilyen típusú érvelés többnyire nem egyformán kezeli a gyilkosokat, az embereket viszont számoknak tekinti. Ha egy gyermeket bántalmaztak, az éppen elég ahhoz, hogy az ő élete tönkremenjen, és semmilyen összeadás nem teszi boldogabbá.
A másik nagyszerű fogás a paritás. "Miért erről ír? Miért nem arról? X lebukott, de Y is lebukhatott volna! Rá vetett vajon egyetlen pillantást is?! Őt megölték, de tudja Ön, hogy nemcsak őt? Ugye, hogy nem tudta?" És ennek az érvelésnek sem a tisztázás a célja, nem lehet például kiegyezni abban, hogy sorra vesszük az ügyeket. Mert akkor jön az újabb kérdés: "Önt ki hatalmazta fel? Milyen alapon ítélkezik? Nem mind emberek vagyunk? Tévedni nem emberi dolog?"
Fájdalom, a társadalom mégsem rendelkezik az Iskola nagyszerű szerkezetével: nem elég Öttevényit kicsapni. Mindig hallatszanak zavaró hangok. Következésképpen nincs más megoldás, mint tovább működtetni a mindent eltakaró szókincset. Ebben hálistennek nagy rutinunk van.
Ne csodálkozzunk, hogy egyre egydimenziósabb lesz minden. Úgy tűnik, sokan nem szeretik a kitüremkedéseket. Akire rátettek egy címkét, azt életük végéig szeretnék az alatt a címke alatt látni, legyen bár pozitív vagy negatív. Akinek a hithez van köze, amúgy sem lehet hibás semmiben. A művész viszont legyen jólfésült, csiszolt, mondjon szépeket a magyarságról és az életről. Nem is értem, kinek mi baja a kommunizmussal, ha minden költőt öltönyben, örömtől ragyogó szemmel szeretne látni. Igaz, mit is írnának a költők, ha egyszer minden csodálatos.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.