Azonosulni tudni kell - a fociról és a bolhákról
Mióta meghalt Törőcsik, azóta gondolkodom rajta.
De nem is rajta, hanem az én erdélyiségemen. Vagy az én gyermekkoromon. Patetikusan és elégedetlenül meg humorral és öniróniával. Ahogy kell.
Mert hát én soha nem láttam Törőcsiket. A nagy magyar fociból csak a bolhákra emlékszem. Kolozsváron voltak ugyan pontok, ahol állítólag egészen szépen végig lehetett nézni egy magyar televízió közvetítette 1986-os meccset, de nem jutottam el azokra a helyekre. Inkább az izgalomra emlékszem, mint a mozdulatokra.
Akik még 1990 után is játszottak, azokra emlékszem, bár leginkább nem emlékeznék. Nagy a gyanúm, hogy a többit mind később láttam, felvételről. Az is élmény, de valahogy másodlagos. Détári indítása Esterházynak! Szép volt, de nem élőben láttam.
Élőben Balaci-ot láttam és Bölönit, Beldeanut és Țicleanut, Cămătarut és Rotariut, meg akik velük játszottak. Ők az én emlékeim, Törőcsik jóval kevésbé. Lila csík, fehér csík — ez az Egressy Zoltán Törő-regényének a címe. Én inkább Hagiról írhatnék talán vagy Gică Popescuról.
Őket viszont nem a stadionban láttam. Olyan fociszurkoló voltam, aki gyűlölte a tömeget. Egyedül azonban nehezebb azonosulni. Akivel pedig azonosulni próbáltam, abban végül mindig csalódnom kellett.
Úgyhogy tulajdonképpen jól alakult így. A bolhákat nem kellett szeretni, nem rakhattam magamnak olyan házat, melybe ők települnek be. Valahol mélyen mégis sajog, hogy nem sirathatom el Törőt. Pedig bizonyára szerettem volna, mert aki szenvedélyes, az sebzett, és aki sebzett, azt pompásan lenézik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.