Volt-e értelme? - Lőrincz Gyuszi halálára
El nem tudom mondani... Ahogy az ember öregszik, egyre több mondatot kell ezzel kezdenie.
El nem tudom mondani, mit jelentett a Krónika megalapítása az életemben. Amellett, hogy jobban fogok keresni, ami azelőtt még soha nem fordult elő, azóta is ritkán, leginkább azt jelentette: indul egy erdélyi magyar napilap, amely senkivel nem törődik, és mindenkivel szemben szabad. Nem így történt, de ez az akkori ábrándokat cseppet sem érdekelte. Indult valami, amiben benne lehettem.
Akkor, a félixi "adaptációs tréningen" — azért szavaink, azok mindig is voltak — ismertem meg Antal Orsit, Ketesdy Beát, Demeter Krisztinát, Ágoston Hugót, Kiss Csabát, Romász Janit. Zsigát ismertem már korábban, és Stanik nevére gyűltünk össze lángoló illúziókkal. Meg a Horváth Andoréra.
Valami sistergő remény éltetett akkor, annak a rózsaszín eszméje, hogy itt majd nem kell megalkudni. Akkor még nem tudtuk, hogy ott is be kell venni és meg kell enni.
Na sebaj. A lényeg, hogy Lőrincz Gyuszit is itt ismertem meg. Ő volt a Krónika első művészeti vezetője. Ahogy dereng, Árkoson ismertem meg legelőször, egy kollégájával együtt felfújtak egy kottont, és valamelyik kismalac-mesére illesztették a történetét: tudniillik kipukkadt a szegény.
Ez azonban még csak olyan távoli ismeretség volt, szinte nem is létező. A Krónikánál viszont már igazi, együtt-reagálós és bulizós, hiszen Gyusziéké volt a Szentegyház utcai Insomnia, ahol millió órát töltöttem. Egyrészt rengeteget dolgoztunk, másrészt szerelmes voltam Pisztáciába — valahol mindkét feszültséget le kellett vezetnem, és az Insomnia pompás hely volt erre.
Gyuszi... érett volt. Ma sem jut jobb szó eszembe. Én remegtem, ha csak ránéztem Pisztáciára, de még más lányokra is, nem tudtam uralkodni magamon, tomboltam valósággal. Ő úgy viselkedett, mint aki tudja, mennyit ér. Mindeközben nem volt arrogáns vagy dölyfös — sőt, inkább remek humorral kezelte a helyzeteket. "Van itt egy süket hangmérnök" — mondta egyszer valahol.
És most meghalt. Nem is azt akarom mondani, hogy az élet igazságtalan, mert nem is hiszem. Az élet olyan, mint az a kardszárnyú delfin, aki kicsap a partra, összezabál egy csomó fókafiókát, aztán az egyiket váratlanul a partra kíséri, mintha römizni akarna. Az azonban biztos, hogy véget ért valami bennem. A remény már réges-régen; inkább az a hit, hogy volt értelme. Nem tudom, volt-e egyáltalán.
Isten nyugtasson, Gyuszi!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.