Nincs már - Orbán János Dénes Kossuth-díjáról
Volt egyszer egy fiatalember, aki valamiféle frissességet lehelt az 1990-es évek Kolozsvárába. Rejtő-átiratai megpezsdítették a Bretter Kört, nagyokat röhögtünk Troppauer Hüméren, a másfél mázsás, lágy Juditon, Krétán meg a többieken. Semmit nem tudtunk Parti Nagy Lajos rejtősködéseiről, s a srác vagánysága valahogy meggyőzött arról, hogy ez jó, minden ellenszenvem ellenére még engem is.
Lapot is alapítottak többen, az Előretolt Helyőrséget, meg előálltak a transzközép nevű gondolattal, mely nem volt éppen koherens, de hát az irányzatok nem is mindig azok, az újat akarás inkább sugárzik belőlük, mint a logika.
A fiatalembernek nagynevű pártolói voltak, az említett PNL-en kívül Cs. Gyímesi Éva és Margócsy István, de emlékszem a Korunk verstopjára is, melynek bemutatóján Balassa Péter alig bírt magával az örömtől, hogy megismerhette.
Így indult Orbán János Dénes, és még ígyebbül, hiszen itt nyilván csak jelezhettem néhány aspektust. Az ellenszenvem sem volt ártatlan: a magabiztosságának köszönhette, amelyből nekem kevés jutott.
Aztán megromlott, s ebben nagy szerepe volt Szőcs Gézának, aki valamiféle mocsaras udvartartást képezett maga köré. "Megélhetési monográfus" — jellemezte kiválóan Radnóti Sándor OJD-t a Méhes György-kötet után, amelynek az elemzett íróról szóló dicséretei a nyolcadikos fuvolázásokat idézte. A vagányságból pökhendiség lett, példányszámok fitogtatása, összegek és kapcsolatok arroganciája, a hatalom bűvölete. Ha gazemberségekben hisz, tán az sem lett volna olyan meghökkentő, mint hogy a hatalomban. A farmernadrág szervilissé vált.
Most pedig Kossuth-díjat kapott, s ez ennek a pályának a betetőzése. "Jánoska" (így szólítottuk annak idején) elérte célját, ami persze nem sikerülhetett volna a jelenlegi magyarországi hatalom cinizmusa nélkül. Nem az a cél, hogy valódi alternatíva szülessen egy sokat mantrázott "liberális fölény"-nyel szemben, hanem az, hogy a jelenlegi hatalom imádása jelentse a legdíjazottabb irodalmi értéket. Ettől nem válik értékké, de dicsekedni lehet vele, mutogatni és körvbevinni a magyar kultúrterületen, interjúkat adni és nagyszájú lenni. Egy Kossuth-díjas, az mégiscsak egy Kossuth-díjas.
Kár, mert emiatt árnyékba borul olyan igazi költők Babérkoszorúja, mint Fekete Vince és Lövétei. OJD Kossuthja azonban nem kár, hanem minden szempontból logikus. Egy cinikus kormány adta egy karrieristának, egy olyan társadalomban, melyben még a legjobbak is azon tűnődnek, hogy minek nevezzenek valamit, ami szörnyű.
Troppauer Hümér sír.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.