Nem elég hideg kút - Molnár T. Eszter könyvéről
A Hidegkútat barátom lelkes ajánlására olvastam el, aki a regény visszafogottságáról áradozott a szülő-gyermek kapcsolatot illetően, és bár mostanában úgy veszem észre, a visszafogottság nem jelző, hanem elvárás, mégis kíváncsi voltam.
Sajnos csalódást éreztem. Vannak regények, amelyeknek rövid, száraz mondatai egy idő után túllendítenek egy világ felé: Spiró vagy Nagy Gerzson jut eszembe, hogy csak a magyarokat emlegessem. Molnár T. Eszternél nem éreztem ezt. Az egyik olvasó, talán a Molyon, Kiss Tibor Noé könyvéhez hasonlítja a Hidegkútat, de az egy érdekesebb világ, és a monológok is többnyire átgondoltabbnak tűntek.
A szerző bizonyára érzékeny ember, a könyvet viszont nem szerethetem — írta Károlyi Csaba egyszer. Nos, hogy nem szerethetem, az túlzás, mert nagyon is átérzem mindazt, amiről Barbara, Simon, Juli és Attila tragédiája szól. Csak nem szól elég erősen, mármint írói értelemben; elég szokványos. Manapság "mindenki" depressziós vagy morfinista, minden kamasz lázadozik, ha nem is éppen úgy, ahogy itt; mindenki be van betonozva önnön vágyai teljesületlenségébe és teljesíthetetlenségébe.
A Hidegkút semmivel nem ugrik ki, semmi nem emeli ki abból a szürkeségből, amelyben sokan élni látszanak. A töredezettség, a rövid mondatok vagy a líraiság, minden megszokott immár, és megszokott is marad, úgy értem, a narrációban is.
Persze mindig előfordulhat, hogy tévedek: már többször elképzeltem egy simléderes sapkát, amelyre azt varratom: SZERINTEM. De hát szorgos olvasó vagyok, és szeretem elmondani a tévedéseimet is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.