Áldozat módban. Az erdélyi magyarságról
Isten őrizz, hogy kivételes akartam volna lenni. Jobban szerettem volna, ha egészen átlagos ember vagyok, akit szeretnek és boldog.
Ezzel szemben mindig úgy éreztem, hogy nem fogadtak be eléggé, ami természetesen nagy nárcizmusra vall a részemről. Sem a családom, sem az osztály-, sem az évfolyamtársak, sem a kiadói társadalom, sem a szerkesztők, sem senki. Ennek a csalódásnak hangot adtam olykor, amitől az érintettek joggal sértődtek meg.
Valójában mindig kerestem valamit, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy megtaláltam, sőt arról sem, hogy valaha megtalálom. De lassan szerényebb lettem, vagy bölcsebb, ki tudja. Elég nekem az a szeretet, amit kapok. Először azt akartam írni, "amit adok", de ott még nem tartok.
Most azonban csak egyetlen jelenségről szeretnék írni: az erdélyi magyarok zártságáról. Mert szerintem ugyanebből, a képzelt áldozat önzőségéből fakadnak. Az áldozatszerep kiterjesztéséből.
Az áldozat az, akinek mindig igaza van — ebből a szempontból immár Székely János versét, A veszteseket sem olvasom olyan rendkívüli örömmel. Aki jajgat, de közben kikacsint a világra. Minden porszemből gyöngy lesz, hát miért is ne lenne boldog a kagyló?
Mióta Bukarestben élek, tapasztalom ennek minden tüskéjét. Azok, akik gratulálnak, hogy íróportrékat közlök románul, azzal indokolják az örömüket, hogy "ők is megtudják, milyen kincseink vannak". Akik sérelmezik, hogy románul írok, kiderítik, hogy minden hiába, elvesztem a magyarság számára.
Senki nem szeret "bennünket" eléggé. Mi mindig csak szenvedünk, hideg nyállal kenegetik a homlokunkat folyton. Mi nem tudunk önállóan gondolkodni, mert csak saját kagylónk héját látjuk. Aki ugyanazt búgja, amit mi, annak mindig igaza van, és nem szándékozunk megérteni, hogy demagóg, és nem szeretetből búg, hanem önérdekből.
Itt nem arról van szó, hogy a világ nem olyan, amilyen, s hogy ne lennének nacionalisták. Hanem csak arról, hogy aki áldozatnak tartja magát, az önértékelési gondokkal küszködik, pontosabban nincs neki, mármint önértékelése. Ezt a hiányt a másik és a mások megítélésével igyekszik kompenzálni, és így természetesen mindenki kevésnek bizonyul.
Ebből fakad az üres címkékben való hit is. "Kereszténység", "érték", "magyar emberek", "magyarság". Húsvétkor el lehet töprengeni afölött, hogy Jézus is keresztény, meg Németh Sándor is A hit gyülekezetétől. Érték a remekmű is, az Unicum is. A többit nem is sorolom: az a lényeg, hogy úgy kellene gondolkodnunk, mintha nem lennének receptek, sem univerzális gyógymódok. S ha mégis azt hisszük, hogy vannak, akkor nem kellene váltig azon siránkoznunk, hogy számunkra nincsenek. És miközben áldozatnak képzeljük magunkat, nem kellene legyinteni más áldozatokra.
Könczey Elemér karikatúrája
"Aki folyton a múltját fürkészi, nem érdemli meg, hogy jövője legyen" — írja Wilde. Én azonban azt mondanám: nem veszi észre a jövőjét. Az erdélyi magyarság elzárkózik, aztán meg van lepődve, hogy nem ismerik. Mikor kidugja a fejét, megsértődik, ha nem veszik észre azonnal, és nem értékelik minden tulajdonságát a legteljesebb vertikumában. Úgy őrzi a fájdalmait, mint legfontosabb értékeit — hogyan tudna megválni tőlük?
Azt hittem, nem vagyunk egyformák, és bizonyára nem is vagyunk. Időnként azonban olyan szociális gesztusokat veszek észre, amelyek nagyon sokunkra jellemzőek, legyünk bárhová valók, ha Romániában élünk és magyaroknak tartjuk magunkat. Külső nagyszerűségek nem fognak megmenteni, bármennyire csábos lenne a tekintetük. Meg kell feledkeznünk számítógépünk "Áldozat" módjáról.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.