Ahol a szív már füstölög - Kovács András Ferenc kötetéről
A hegyi költő — Nemes Nagy Ágnes így nevezte Babits Mihályt. A szellem légritka terére célzott, ahol a Jónás könyve szerzője mindig is tartózkodott.
Kovács András Ferenc új kötetében, a Névtelen cserépdarabokban, melyhez Hajdú Krisztina tervezett szép borítót, hegyi és mondhatni szőlőhegyi költők vannak. Berzsenyi, Csokonai, Arany, Ady, Radnóti, Dsida, Vörösmarty, és természetesen a KAFnak oly kedves görögök és rómaiak, meg a nagy szerepjáték, Calvus harminchat verse.
A szőlőhegyit egyáltalán nem az alkoholosra értem, hanem arra a kedélyre, amelyet Aranynál, Babitsnál, Adynál vagy Berzsenyinél nehezebben találnánk meg. Valami harc dúl a gyújteményben, hogy az ember lángot okádjon a hülyékre és a nemtelenekre, őrizze meg a szellem mívességét, de találja meg azért újra azt a kedvet, amely élni segít.
Kovács András Ferencnek mindig abszolút hallása volt, s ezt most a formaművészet mellett főleg arra értem, hogy a műveltséganyag szervesen épült bele a verseibe. Soha nem is találkoztam olyannal, talán Esterházy Péterrel még, akinek ennyire széles műveltsége volt, s az annyira benne forogjon, az ember ne érezze az "ezt épp most olvastam" gügye örömét, a friss is megéltnek, derítettnek tűnjön, mint a bor. Ezért tudnak a lábjegyzetek, mottók, ajánlások is szépek lenni, nem puszta tudóskodó izék, s ezt nem érti egynémely mai vagy tegnapi, aki katalán és egyéb költők verseit "fedezi fel".
Ez a műveltség is közös mind a megidézettekben, talán az egyetlen Adyt kivéve, de ő annyira egyedi jelenség, magánya annyira pózos és őszinte egyszerre, hogy szerintem ezért is került ebbe a válogatásba, miközben az indulatáról ugyanezt lehet elmondani, és a mából visszanézve még inkább azt, hogy igaza volt.
Ókori művészettel árad tehát a kötet, azzal az újklasszicizmussal, amelyet Láng Gusztáv, KAFnak is kedves tanára, Dsidánál és Radnótinál egyaránt felfedezett és elemzett. Valami örökérvényűt keres a beszélő, és ezt a műveltségben és a színvonalban találja meg. "Ó, röhögnöm / Kell megint az elaljasult világon, / Mert oly csapnivaló, akár egy olcsó / Színjáték, mit a mímusok szavalgtak / Hajdan Mantova hercegének... Ó, hogy / Krákogtak ripacsos heveny tirádák — / Hűlt szobrok hadonásznak úgy a légbe! / Rossz viccek pora végeláthatatlan / Puffogott — de van Isten! és van Ízlés, / Mert a szcéna is ősszedőlt, beroskadt, / Hirtelen leszakadt alattuk." (Ser Ungheretto a theátrumról — Ferrarai pasquillus 1499-ből — 26.) Ebbe a sorba sok vers tartozik, az egykor nagy élvezetű Arany János azt üzente éppúgy, mint a sötéten kavargó, szép Berzsenyis, antik.
Az én kedvenceim mindkét ciklusból, a Ianus könyvei nyílnak és a Caius Licinius Calvus harminchat verséből egyaránt azok, amelyekben a személyes lobogás összeérik a formával. Észérveket természetesen nehéz felhoznom, de a Két lány — Krisztina, Fanni vagy a Doria-versek szívszorító magányát a szövegekben éppúgy érzem, mint a borítón levő s a költőre emlékeztető arc tekintetében. "Csak a ránc ragyog / zakómon — csak egy arcvonás / múltja, melyben a kéz kitárt / magas ablakokat mos." (Semper eadem — 16.) Vagy: "Szólj hozzám, vacsorázz velem, / érezzem szavak ízeit — / nem szeretne a szám, a nyelv / szótlan megkeseredni szép, / némult égiek ajkán." (Ősz volt, Doria — 120.)
Ezek a versek gyönyörűek, az hommage-ok sem mérhetők hozzájuk, bár természetesen azok is szépen szólnak Kántor Lajoshoz, Alexander Brodyhoz, az Írók Boltjához, Esterházyhoz. De itt, azon a sávon, ahol a szív már füstölög — hogy ismét megidézzem azt a nagy költőt, akivel kezdtem az esszémet —, remekművek születnek. Velük a magány is remény.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.