Csendek roppannak - a miskolci Feketeszárú cseresznyéről
"Meg kell ölelnünk Szőcs Arturt. Nagy művész" — hallom az előadás végén, miközben kifelé megyünk a nézőtérről. És valóban az, ezt meg kell adni.
Már egyszerűen az, hogy előadást akarjon rendezni egy ilyen vizes, tompa, semmilyen darabból, mint a Feketeszárú cseresznye! Hunyady Sándor mindig többet mondat, mint amennyit kellene: amikor hallgatni lenne jó vagy teljesen mellébeszélni, a szereplők szavalnak, mint valami eminens tanulók. Csehovra gondoltam: mennyire tudja ezt az önáltató beszédet! Magyar dráma nem véletlenül nincs.
És még hogy sikerüljön is neki! Mert nagyon kockázatos ebből a Trianon-darabból mai előadást rendezni, ha nem akarjuk, hogy mindenki csak sírjon és sírjon, azt viszont igen, hogy igazi színházi pillanatokat, sőt, jeleneteket lássunk. Szőcs Arturnak mégis sikerült.
Holott az előadás úgy kezdődik, mint egy vásári komédia, ahogy a pópa vezetésével mennek a Veliszavjlevics-ház felé, s mindegyre megbotlanak, kutyától félnek, pincébe esnek. "Pópásan" — mondja később a pópa a "pompásan"-nal játszva (mögöttem egy úr mindent elmagyarázott, így mindent értek is), és Fandl Ferencnek van egy magánszáma a virágokkal, melyeket a hullarészeg egyházfi vissza akar helyezni a vázába: ez csodálatos mértékét adja a színész tehetségének és arányérzékének.
A börleszk tehát fontos vonása a darabnak, de szükség is van rá: egyrészt ellenpontként az amúgy nyomasztó hangulatban, másrészt a trianoni bánat ellen. A tömegjelenetek mind a börleszkből indulnak, hogy aztán elsúlyosuljanak, s megint kivilágosodjanak. Mint például akkor, amikor a magyar katonák Irina nagyapjának képével kezdenek játszani, az asszony kifakad, és Balázsházy főhadnagy (Simon Zoltán) felpattan az indulatos szavakra. Nagy csend lesz... aztán ismét beszélni kezdenek.
A nagy csendeket is jól kezeli a rendező, szépen kitartja őket. Ehhez persze, mint mindenhez, jó színészekre van szüksége, és a miskolci társulat a legjobb formáját hozza. Czvikker Lilla megmutatja a dühöt és a kétségbeesést, a szerelmet és az undor határára került megszokást, a kacérságot és a jólneveltségnél kedvesebb háziasszonykodást. Érdekes szépség, és gyönyörűen énekel — csak egy kicsit természetesebben kell megszólalnia, egyelőre úgy érzem, gyakran határozza el: no, most meg kell szólalnom. A szószínház még mindig kísért a magyar színpadokon.
Egy ilyen Irinának méltó partnerek kellenek, és Lajos András rendkívüli Dusán szerepében. Ez az indulatos hólyag, ez a jószívű bivaly (ahogy nevezi magát) éppen így mutatkozik meg a leginkább. Lajos szilaj, de csend is tud lenni körülötte — és miféle csend! Beleroppan az ember.
Bodoky Márk már problematikusabban feszült. Ez a legnehezebb: hitelesen, mesterkéltség nélkül hozni egy szorongó figurát. Az örökös busongás nem elég, bár talán a rendezésnek és a partnereknek is köszönhetően Gézának is megvan a súlya végül.
Ők hárman nagyon viszik az előadást, jeleneteik megnyomják a nézőt, és ide éppen ez kell, ez a nyomás. Amikor ők vannak a színpadon, tényleg Csehovban érzem magam, persze a szöveg ellenére. De a félbemaradt mozdulatok, az elharapott szavak, az üvöltő csendek megteremtődnek.
Ebben ismét a rendező is "ludas". A szilaj táncok, a szürrealisztikusan lelassított mozdulatok, a verekedést imitáló koreográfia (Fűzi Attila szép munkája) mind hozzájárulnak ahhoz, hogy igazán maivá tegyék ezt a középszerű drámát.
Meg az örök figurák. Milyen jó Szegedi Dezső ebben a trágár vicceket mondogató Goranban, aki azért szívhez szólóan énekel! Biceg és ocsmány és megrendítő és ott van, ami színpadon a legnagyobb varázslat. Vagy Tegyi Kornél ebben a harsány Jankovicsban, aki sosem érzi a hangulatot, de mindig nagy a szája! Keresztes Sándor ebben a Kispálban, akinek a kiáltással együtt a szíve is kiszakad, amikor az új hatalom elégeti Nagy-Magyarország térképét! Nádasy Erika ennek a nagyszájú, ledér, közönséges Milicának a szerepében!
Árvai György egyszerű, funkcionális, szép díszletet tervezett, Szűcs Edit pedig korhű és kifejező jelmezeket — hogy ez a hosszú előadás jól működik, ahhoz nekik is jelentős a hozzájárulásuk. Akárcsak a BABRA együttesnek, amely vérpezsdítően és torokszorítóan muzsikál.
A Feketeszárú cseresznye szép előadás. Az egészen konvencionális Trianon-drámából egy igazán megbolygató emberi művet formál.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.