Beszél a bentről - Péterfy Gergely regényéről
Amikor huszonöt éve olvastam A B oldalt, nem a szerkezete bűvölt el, pedig az is elbűvölő. Úgy megyünk végig a fiatalkor napjain napszakonként, hogy közben a különféle helyszíneken is, a Frankelen, a Bartókon, Szentjánospusztán, Erdélyen, aztán az Appendixen, ami nem helyszín, de remek. Árad az élet Annával, Kőniggel, Sculptorral, Mahával, Kreisz Tibivel, de először "nagyanyámmal", "anyámmal", "apámmal" és a "húgommal". Bár éppen ez az "először" nem igaz a regény ökonómiájában: minden először van, "minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen", ahogy Ottlik mondja.
Mert A B oldal is nevelődési regény, egy gyermek, később fiatalember regénye a családon belül, mely család abban a pillanatban ábrázoltatik, amelyben a kamasz félreszakad tőle, éppen azért, mert kamasz, és önmagát keresi. Így aztán észreveszi, hogy apja és nagybátyja gyűlölik egymást, kesernyés mosollyal tudomásul veszi nagyanyja róla szóló Gregory Pechjét, regisztrálja apja Erdély-bánatát, mely soha nem múlik el, és ezért jócskán nyomasztó is, féltékeny a barátnője korábbi szerelmeire, és iszik, mint minden kamasz, akit szeretnek is, meg nyomasztanak is, mert egy idő után az ember nem tudja, hogyan szerethetné a gyermekét, és a gyermek sem tudja, hogyan is kellene szeretni őt.
A B oldal így beszél a bentről: pikareszk módon. Párizs és Marseille és Erdély és vonatok révén, ahol csak a gyakorló őrültek, a narrátor és barátai, megfordulnak, isznak, beszélgetnek, veszekednek, lázba hullnak, lopnak, félnek és unatkoznak. Az elbeszélés árad, nem lehet letenni a könyvet, és a varázs egy része egy erdélyi irodalomkedvelő számára persze az, hogy az Áprily- és Jékely-családról van szó, bár csupán belehallgatva a regénybe, ami szintén rokonszenves tulajdonsága. A szereplők élnek, egyénítettek, érezzük, ez a Kőnig, ez a Sculptor létezett, mindenki létezett, méghozzá éppen így, ami rendkívüli varázslat, mert egészen más a létezés, mint az írásban-létezés.
Szerettem az avétát, amelynek a jelentését csak többszáz oldal után tudja meg az ember, miután már korábban megjelenik, és ez is a barátság markere, szerettem, hogy a jól kitalált szerkezet nem merev, nem rímel minden mindennel, vagy jóval ravaszabbul, semhogy zavaró lenne, szerettem, hogy a nagy szavakra nincs súlyos súly terhelve, bár időnként felbukkannak, szerettem az ebéd dicsőítését a 161. oldaltól kezdődően: "Szeretek ebédelni. Szeretem azt a lázas készülődést, ami az ebédet apai szigor alatt álló házakban körülveszi, amitől a nők rúgnak, csípnek és harapnak. Szeretem összes konok őseimet, akik harangszóra a kanál fokával türelmetlenül kopogtatva ültek az ebédlőasztalnál a nagy, homályos parókiákban, mert a nők szabadsága annyiban állt, hogy gonosz élvezettel vagy szeleburdiságból tíz percet késhettek az ebéddel. Szeretem az ebédhez tartozó összes ostoba, nagyképű és körülményes ceremóniát, a terítés esztétikáját, a dicséret kierőszakolását, a tetszés kierőszakolásának változatos módozatait és a nemtetszét eltitkolásáét, szeretem az összes gyakorlati tennivalót, a piacon a hús fontoskodó válogatását, a zöldséghámozás praktikáit...", és így tovább, krúdys örvényléssel. Szeretem Hrapka Tibor kifejező borítóját.
Nem értem viszont, hogy kerülhetett be a "Medárdi" meg a "Turgenyeves", mindkettő nagybetűvel: ha már újrakiadás, vágytam a tökéletességet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.