Kézdi Imola mindensége
Huszonegy év után elbúcsúzott Kézdi Imola. Emlékszem még, amikor verset cselekedtem hozzá Mihai Măniuțiu csodálatos Woyzeckje után, amelyben természetesen Marie-t játszotta. Lobogó, szenvedélyes, szívettépő előadás volt az, s benne Marie volt a legszívszorítóbb: Büchner idejében a nők csak áldozatok lehettek. Máig előttem van az a vörös-fehér megalázott téboly, amelyet Imola mutatott meg.
De már közeledett Jelena a Ványa bácsiból. Andrei Șerban úgy rendezte meg, hogy a színészek a nézőtéren is játszottak, és ez váratlan energiákat adott nekik. A fáradt, gyönyörű vamp, a vörös özvegy (a metafora a pókok világából való, Csehovban Jelena feleség) ki is lehetett volna más, ha nem Imola.
Aztán jött Mása, Tompa Gábor zseniális Három nővéréből. Ezt a triót nem feledem, amíg élek, és eszemet tudom. Kali Andrea és Péter Hilda voltak Imola partnerei, meg Bogdán Zsolt Versinyin szerepében. Az egyik jelenetben kétségbeesetten, vadul, gyilkosan csókolóztak, hiszen Mása sem hagyta el férjét, a szintén remek Orbán Attilát.
És a legnagyobb meglepetés: Teréz a Boleróban. Ez a gyönyörű nő meghajolt, megtört, púpos lett, csúnya az én darabomban, egyszerűen azért, mert a szöveg ezt kívánta. Szépen mondta Michael Caine Charlie Rose műsorában: a színész az, aki azt keresi, mit tehet a szerepért, a sztár az, aki azt, mit tehet önmagáért.
A fotók a Kolozsvári Állami Magyar Színház oldaláról valók
Közben sok minden történt, Cațavencu és Alkoholisták, Iokaszté és Nóra, de mindent nem láthattam, mindent nem szerethettem egyformán, nemcsak Imola volt, hanem előadás is, egyes darabokat erőltetettnek, másokat egyszerűen gyengének éreztem, ismét másokban valahogy az egész volt jó, nem a különök.
Kolozsvári karrierje utolsó éveiben verseket kezdett írni, azokat is szerettem, amíg az üdeség tartott, és amikor ismét felbukkan, szeretem a mai napig.
Egyszer esszét írtam róla, egyfajta közvetett interjút: értelmes volt, érzékeny, szerény, alázatos. Nem tartotta egyértelműnek, hogy róla esszét írnak. Később sem őrült meg, nem vált vezérbikává vagy ideológiák homályos hirdetőjévé, az maradt, aki volt.
Rég elköltöztem Kolozsvárról, rég láttam egy ottani előadást, már csak a múlt él bennem. Talán ezért is olyan fontos, ami ott történik. És hogy Imola elmegy, az nem jó. De remélem és kívánom, hogy neki jó legyen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.