Morajlik a tenger - Regős Mátyás könyvéről
Regős Mátyás könyvét az állatok iránti rajongás és az álmok keretezik. Ezekben szintén állatok jelennek meg: kihalt fajokkal találkozik és beszélget a főszereplő. A tizenkét éves Lóri elvesztette az édesanyját, akit leginkább a nővére pótol, amennyire tud, de többnyire tud, mert laza teremtés. Rajta kívül van apja meg bátyja, és természetesen szerelmes egy Panni nevű lányba.
És beteg is lesz, lázas, egy olyan orvos műti meg, aki szintén ért a gyermeki lélekhez, ami ritkaság. Mármint nem feltétlenül az, hogy valaki ért a gyerekekhez, inkább az, hogy ebben a történetben nincs gonosz. Ez egy mondhatni urbánus történet az érdeklődő fiúcskáról, aki Edmondantesznek nevezi az egyik egerét, és Montinak a másikat, a Montekrisztóból.
Jól kitalált, lírai világ ez, olyan meglátásokkal, miszerint a szerelem az, amikor két ember valami olyasmit mond el egymásnak, ami nehéz (140.), vagy hogy "...az én anyám meghalt, tudom, hogy meghalt, attól még, hogy ezt mondom, nem lesz rosszabb, de ha nem mondom, attól se lesz jobb." (50.)
A bátynak van egy barátja is, azzal gombfociznak hármasban, és együtt látogatják meg Lórit a kórházban, ahol persze nincs mit mondaniuk egymásnak.
Az álmok meglepően alaposak, de hát a fantázia mindent betölt, még hosszú dalokra is futja belőle, mint amilyen a holdkarmú éneke a 20. oldalon. S a regény éppen ott marad abba, ahol valami fontos történik Panni és Lóri között, és nem zárul le a szerelem, csak éppen megmutatkozik.
A hátsó borítón Révész Máriusz fülszövege, aki az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos, a könyv azonban nem propagandisztikus, sokkal művészibb annál, és a szöveg érdekli, nem a cél. A 14 fejezetben szépen elmondódik egy történet, a kiskamasz érettebb, mint én emlékszem magamra, de egy ilyen súlyú veszteség meg gyerekkorunk különböző világa sok mindent megmagyaráz.
"A nap egészen megvakított, épp csak csoszogtam a házunk felé, felderengett egy régi álmom, egy beszélgetés, nem tudom, honnan érkezett, de feltámadó szél hangját hallottam, végtelen, zúgó víztömeget, tudtam jól, hogy csöndben kell maradnom, le kell ülni, és figyelni kell, ahogy morajlik a tenger, és ismeretlen hangokat küld felém." (142.)
Egy ilyen befejezés önmagáért beszél.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.