Magába húz, mint a polip - Mészöly Miklósról

Újra visszatértem Az atléta halálához. Ezúttal a DIÁn, könyveim szanaszét vannak mindenfelé. Ismét és azonnal megragadott a regény, ez az összetéveszthetetlen Mészöly-duktus, a kihagyásoknak, megszorításoknak ez a csodálatos ritmusa.

Irodalom: Mészöly Miklós: Az atléta halála - Saulus - Film

Mindig megdöbbenek, ha kiderül, hogy valaki nem szereti. Az eszemmel tudom, hogy nem haragudhatom rá, mégis haragszom. Olyan dolgokkal van így az ember, amelyekhez nagyon mélyen kötődik.

Mindig felfedezek valamit. Most ezt: "majd, mint a homokba szúrt, lassan elhajló gerely, teljes súlyával rám dőlt." Ez teljesen olyan, mint a Saulus hasonlata: "néztem, mint szigony a halat." A kézifegyverek mint a pontosság kifejezői, a test gyöngeségének vagy látásának meghosszabbítói.

Talán a magánya vonz leginkább, mármint a Mészöly-világ magánya. Hildi, Bálint, Saulus: mindenki, akihez közel érzem magam, magányos. Szeretne, de nem tud. A másik is szeretne, de ő se tud. Ketten együtt sem tud, de ketten mégis könnyebb. Aztán ismét egyedül.

Sokat jár a fejemben az ismert Weöres-anekdota. "Nem tud szeretni", mondta egy kislány a költőnek. Prózában sehol nem találtam annyira riasztóan és élesen ezt a nem-tudást, mint Mészölynél — talán még Thornton Wildernél, a Szent Lajos király hídjában. "Egyedül vagyok, egyedül, egyedül" — kiáltja Esteban, amikor ikertestvérét elveszíti.

Könyv: Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja

De Mészölynél nem veszítettek el semmit, mégis egyedül vannak. Hildi ugyan elveszítette Bálintot a fikció szerint, de az előzményekből az derül ki, ő is egyedül volt, amikor megismerkedtek, olyan igazán egyedül, nem pusztán azért, mert más nélkül.

Ezért aztán nem is lehet elmondani a szeretet, a szerelem történetét. "Mikor egy újabb negyedóra múlva még mindig ott talált a tisztáson, újra odajött, és akkor már leült szó nélkül." Ennyi az egész. Nincs krúdys udvarlás, tolsztoji félreértések. Két magányos ember megérzi, hogy közük van egymáshoz.

Brittennél van még ez, a Peter Grimes-ban. Peter Pears izzadtságtól fénylő áriája. A magány üvölt, mint a farkas.

Talán az Mészöly legmélyebb írói cselekedete, hogy teljes mélységében feltárja a magányt. Ez nem azt jelenti, hogy sok szót ejt róla, hanem azt, hogy a szavakkal, amelyeket leír, körülrajzolja a magány óceánját, méghozzá úgy, hogy érezzük a tátongó sötétet. Bálintnak nem azért kell meghalnia, hogy egy regény megíródjon, hanem azért, mert nincs más választása: természetébe ez íródott, ez ivódott bele.

Az ember kapkod. Bálintnak a saját sógornője a szeretője, hosszú kapcsolat az övék, még Hildi előttről. Hol vállalja a versenyt, hol nem, holott egyik gyerekkori barátja is tagja a klubnak. Amikor megérti, hogy Hildi az igazi, szakítani akar minden csalfasággal. És ebbe hal bele.

A magányra magyarázat éppúgy nincs, ahogy orvosság sincs. Nem lehet kiszabadulni belőle, megszabadulni tőle, visszahúz önmagába, mint a polip. De Mészöly sem ismer kegyelmet. Nézi, mint szigony a halat. 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr3018197221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása