Beszélj, Sándor, úgy majd megismerünk... A Petőfi-dokumentumfilmről
A Dávid Gyulát követő nemzedékben aligha lehetett volna T. Szabó Leventénél tudósabb erdélyi embert találni, hogy Petőfiről beszéljen. Hiszen ő mindent tud, a kontextust és a gesztusokat, a legújabb elméleteket és az összes művet. Ez pedig hozzásegíti ahhoz, hogy érdekesen és személyes érintettséggel beszéljen a költőről. S általa valamiképpen, elméletibben és reflexívebben, a költő is beszél.
https://www.youtube.com/watch?v=CGkLAPuJ7fQ
De éppen ez az, hogy nemcsak a költő. Petőfi esetében nehéz elszakadni az életét a szabadságért adó nagy magyar költő képétől, de T. Szabó Leventének köszönhetően sokat megtudunk az emberről is, aki először "marketingelte" magát, aki utálta a nyakkendőt, aki azonnal beleszeretett Júliába, és aki Bem kifejezett parancsa ellenére megjelent a csatatéren, hogy jegyzetelgessen — erre persze megölték.
Fotó: FIlmtett
Maksay Ágnes rendezése segíti ezt az emberképet: drónfelvételek, közelik, totálok villannak fel, érdekes, amikor a jobbkéz-szabály betartását figyeljük vagy a trikolórt, miközben folyton a szerelmes, a barátkozó vagy az úti leveleket író Petőfire gondolunk. Nagyon finom, ahogy a vándorszínész-motívum kapcsán a Rigoletto "Lálá, lálá" kezdetű áriája úszik be, vagy ahogy az egyik helyszínen a macska forgolódik a fűben. Chopin és Liszt sem maradhatott ki egy ilyen magyar melankolikus ábrázolásakor, aki hős is volt ráadásul, de azt is megtudjuk, hogy egyik verséért akkora honoráriumot kapott, amekkorát azóta se senki.
És a beszélgetőtársak is jó fejek, például Keresztes Kálmán szebeni helytörténész, aki elmeséli, hogy a szászok azért őrzik rossz emlékét a szabadságharcnak, mert a részeg honvédek a kétméteres szalonnákon sisonkáztak, így szentségtelenítve meg a szászok tartalékait. Ezek után kissé furcsán hat a "galád" szó velük meg a románokkal kapcsolatban, akik megölték az előre küldött sebesülteket: a szabadságharc számunkra hősi jelenetek sorozata, a más számára szenvedés és gúnyolódás. "Ne bolygassuk" — mondja a székelykeresztúri muzeológus, amikor egy sírt mutatnak, rajta név és évszámok: "Petőfi, 1849—1902." Nem akkor halt meg, de szép, hogy egyáltalán megemlékeznek arra, hogy nem akkor halt meg.
És a Petőfi-Arany-barátság, Arany diszkréciója, a tény, hogy Petőfitől hamarabb tudja meg az olvasó, hogy van egy Arany Laci, mint Aranytól magától. Mint a szerelemben, a lányszöktetésben, a turizmusban, Petőfi a diszkrécióban is úttörő volt. És a hősi halálban is: ugyan milyen hős az, akit kitiltanak a csatatérről?!
"Dióhéjban a Petőfi-életmű" — mondja T. Szabó Levente a költő erdélyi útjairól, s tán úgy értem a leginkább, hogy azt mondom: Petőfi mindig Petőfi volt, kezelhetetlen, nagyszájú, merész és kibírhatatlan, olyan, aki mindig hangsúlyozza is, hogy ő más, még abban is, hogy róla például nemigen sejtették, hogy rajzolni is szeretne, mint Jókairól.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.