A kő pazar - László Noémi kötetéről
Mélyen belém ragadt Orbán Ottó egyik verse, amelyben Tandorit Wagnerhez, Petrit Muszorgszkijhoz, saját magát pedig Brahmshoz hasonlítja. Folytatva a metaforát, László Noémit Chopinhez hasonlítanám. Arra gondolok, hogy ki lenne az, aki ilyen megkapóan töredezett? Szerintem a lengyel-francia zeneszerző, és László Noémi.
Fotó: a Prae oldala
Volt egy időszak, amely a karcos, sprőd iróniát kérte számon a költészettől, s osztályzatokat osztott ennek a kritériumnak az alapján. László Noémi nem igazodott: megőrizte a hangját, ezt a formás, mégis mindig félremenő, szándékosan hibázó hangot.
Új kötetében, a Pulzusban, városlírát művel, ami természetesen világ- és életlíra. Felsorakoznak a városok Kolozsvártól Dublinig, és a Föld alcímű versben összeérnek. A három ciklus (Béke van, Minden időben, Bábel) úgy oszlik meg, hogy az elsőben Románia, a másodikban Budapest és a Balaton, a harmadikban pedig a világ szólal meg.
De azért és úgy egy kötet, hogy mindig ugyanaz a beszélő szólal meg benne. Szép szavakkal, olykor archaikusan, de lényegében sebzetten. "Boldogok, akik előbb / átgondolják, végiglépik. / Nem kell tetőtől talpig sárcsatakosan / elvvergődniük a homályos révig. / Életük útjai, terei jól kivehetők. / Ragyognak céljaik a messzeségben, / mint eső után, verőfényben a tetők." — szól a fülszövegre is kiemelt részlet, a Verőfény című Brassó-versből (33.) Azok a kezdések is megkaristolják az embert, hogy: "Bukarest véletlenül alakult." "Budapest véletlenül alakult." Shanghajba azért ment, mert valaki lemondta.
A Bukarest-vers címe különben Anyavers, a Budapest-poémáé: Lányvers. Mintha minden szerepébe véletlenül került volna a beszélő. "Megint fogalmam sincs, mi vár rám." (Álomtükör. Duna-delta. 44.) Innen a sok játék, a hang gyermeki siklásai ("Felocsúdok: van a zellernek szára! / Rákerül Esterházy rostélyosára." (Toronyban. Oxford. 92.), és innen az az érzés, hogy a beszélő elégedetlen önmagával. Nem egy nagy kalandor verseit olvassuk, aki izgatottan várja, hogy mi lesz vele, hanem egy vívódó emberét, aki csodálkozik azon, hogy ismét terv nélkül s esetleg önmaga ellenére ment oda, ahová.
Lüktet ez a kötet valóban: a pulzus seb is. Nem magamutogató, hanem magakérdező seb. A valóságból indul, és egyszercsak magára kérdez. "A kő itt is pazar, és több, mint otthon. / Terhes vagyok. Ez a gyerek megszületik. / Nem tudom, hogy lesz, / valahogy megoldom." (Másképp. Nagyszeben. 15.)
Mégsem riaszt el a kötet. Nem zár ki a problémáiból, meghív beléjük. "Próbálod kitalálni, másokban kik laknak, / adod magad, mint szalmát a lovaknak." (Kivet. Sepsiszentgyörgy. 43.)
Többször elhangzik, hogy itt vagy amott lehet/nem lehet magyarul kenyeret kérni. A Pulzus a sajátosságot is hordozza magával, jeléül annak, hogy mi izgat egy romániai magyart. De kisebbségiként sem eltökélt, csak tudja, hogy hol él.
Orosz Annabella ráérzett a törékeny és klasszikus beszédmódra: fekete-fehér grafikái kicsiséget és sebezhetőséget sugallnak, akárcsak a borító, melyet a rajza felhasználásával Szabó Imola Julianna tervezett. Az elveszettséget talán leginkább a 76. oldal kavargó madarai jelzik.
Szép kötet a Pulzus, versgyűjteményként is, tárgyként is. Ha számvetés, ahogy a fülszöveg mondja, akkor úgy érzem, László Noémi költészete nem változott: kiteljesedett. És ez, hogy a szerzőnek kedves Csipikéből vegyek idézetet, "Chopin-nél is megvan".
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.