Tintátlanul - Egy híján húsz

Ez a szöveg egy olyan ember esszéje, aki belefáradt valamibe, s mint a barátjával történt beszélgetésből megértette, talán maga a folyamat fáradt bele önmagába. Egy korszak véget ért nemcsak az életemben, hanem a romániai magyar színház életében is. Meg talán abban a kiadói metódusban vagy éthoszban is, ahogy ennek a színháznak a története könyvekben megjelenhet.

Ahhoz, ami lennebb következik, a Prospero páholy csalódásai is hozzájárultak. Az utóbbi esteket fél- vagy negyedházzal tartottuk, s ez valahogy megsebzett. De a meghívottak inkább ahhoz a felvonáshoz tartoznak, amely lezárulni készül, így hát a Györkös Mányi Albert Emlékházban rendezett beszélgetések címe ilyen szempontból sem véletlenül emlékeztet a könyvsorozatéra.

Köszönöm a Polis, a Korunk és az Ábel könyvkiadó munkáját, a Kós Katiét, a Dáné Tibor Kálmánét, a Szikszai Attiláét és mindenkiét, aki a GyMAÉ-ben segített. Még néhány kötet készül, és jövőre, a könyvsorozat huszadik évfordulóján, ünnepi gálát szeretnék rendezni. Támogatók, jelentkezzetek!

xxx

„A hatalmas íróasztalnál, a nehéz tintatartó mögött üres férfiöltöny ült, és tintátlan, száraz tollal írt az előtte fekvő papírlapra. Az öltönyhöz nyakkendő is járult, a kabát zsebéből töltőtoll vége állt ki, de a gallér fölött nem volt se nyak, se fej, a mandzsettából nem bukkant elő csukló vagy kéz. Az öltöny elmerült munkájában, és tudomást sem vett a körülötte tomboló zűrzavarról. A belépők hallatára azonban hátradőlt karosszékében, és a gallér fölött megszólalt Prohor Petrovics jól ismert hangja:

- Mit akarnak? Hiszen ki van írva, hogy senkit sem fogadok! A szépséges titkárnő felsikoltott, kezét tördelte:

- Látja? Látja??! Eltűnt! Eltűnt! Hozza vissza!

Ekkor valaki benézett az ajtón, feljajdult és elszaladt. A főkönyvelő térde megroggyant, leült a szék legszélére, de nem felejtette el fölemelni aktatáskáját. Anna Ricsardovna körülötte ugrált, zakóját rángatta, és sopánkodott:

- Én mindig figyelmeztettem, amikor átkozódott, és az ördögöt emlegette! Most aztán megemlegeti! - Az íróasztalhoz szaladt, és sírástól kissé dünnyögő, de dallamos, behízelgő hangon megszólalt:- Prosa! Hol van, Prosa?

- Ki szólít Prosának? – kérdezte dölyfösen az öltöny, és még jobban hátravetette magát a karosszékben.”
Prosperos karrieremben többször is megtörtént, hogy dölyfös öltönyök beszéltek hozzám, mint a szereplőkhöz A Mester és Margaritában. Hadd jegyezzem meg: soha nem a tehetségről beszélek, az akár jelentős is lehetett; csakis a hiúságról. Az öreg színész, aki szinte utasított, hogy melyik fényképet szeretné a borítóra tenni, és kinek az írását szeretné viszontlátni előszó gyanánt, végül pedig leinasozott; az úr, aki egyetlen vesszőt sem hagyott módosítani; a hölgy, aki kikötötte, hogy fogja megírni a könyvet, és egyetlen lépést sem tágított: egytől egyig üres öltönyök voltak vagy ha úgy tetszik, üres fűzők. Mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban: nem vitatom egyéb érdemüket, hogy egész termeket nyűgöztek le – olykor még engem is. Nem erről van szó, hanem arról, hogyan képzelték magukat mindentudónak és mindenmondhatónak.

S az ember végül elfárad, beleun, megpusztul. Hagyja, legyen a kézirat olyan, amilyen, ez végül is azé, aki tönkreteszi; nem vív közelharcokat már; történjen minden úgy, ahogy történnie kell. Borzalmas előszavakat olvasni, melyeket öltönyök írtak, akik azt hitték, mellettük a márvány, s amelyek nem az alanyról szólnak, hanem a szerzőjükről, aki a kommunizmusban óhatatlanul hős volt, ellenálló és szinte forradalmár; szerzőket győzködni, hogy ne adjanak le három kéziratot egyszerre, mert nem fogják támogatni őket; színészekkel semmiségeken vitatkozni, vagy dolgokon, amiket ezerszer elmagyarázott nekik; három flekkes szövegekre hónapokig várni – ugyan mire való, miért?

Mintha megmerevednénk az élet egyetlen pillanatában. Ráadásul nem a boldog pillanatában. Nem tagadom, sok boldog pillanat is volt, de az utóbbi időben mintha minden összefogott volna, hogy ne legyen jó semmi. Kényszeredett könyvbemutatókra járok; belefáradtam.

Egy ideig jól viseltem pedig. Belenyugvó mosollyal hallgattam a színészeket, akiket az egyik szerző hívott, s majdnem az egész könyvet felolvasták; a politikust, aki egész könyvklubnyi időt szakított magának a könyvbemutatón; a különféle világnézeti különbségeket és vitákat; egy szakma intelligenciájának megcsúfolását, amelyről sokáig gyökeresen mást gondoltam, s amely a szemem előtt lett semmivé. Mosolyogtam a barátomon, aki felnyögött egyszer: azt hiszi, hogy minden Csehov, amit mond! Sokáig jól tudtam kezelni a csehovnyikokat.

A pátoszt, amely mindig is taszított. A színházban nőttem fel, s nehéz volt megszoknom, hogy gyerekkori hőseim másféle emberek, mint akiknek hittem őket. De esélyt akartam adni nekik, egy megviselt nemzedéknek, amelyről nem készült annyi felvétel, mint a maiakról. Miközben egyik részemmel mintha szétszakítanám az idő sávjait, a másikkal nagyon is ragaszkodom a múlthoz.

Szép volt a kezdet, az a sörös délután vagy este, amikor Balázs Imre József nekem ajándékozta a sorozat címét. Nagy tettekre lettem készen akkor, s azt reméltem, mindig így maradok. Fiatal voltam még kétségtelenül.

2023.11.10 | Címkék: Balázs Imre József Prospero könyvei Prospero páholy | Szólj hozzá!