Ami belül gomolyog - Király László 80. születésnapjára - Gergely Zsuzsának
Azt hiszem, túl nagy szegeket vertünk önmagunkba a sajátosság méltóságával. Nyilvánvaló, hogy minden ember — ember, aki él valahol, s az ottani köd vagy napsütés, az ott szívesen fogyasztott tudatmódosító szerek és az ottani politikai környezet befolyásolja az életét és a műveit egyaránt. Másként nézne ki az Üvöltés, ha Ginsberg szilvapálinkázgatott volna, másként a Háború és béke, ha a Don-kanyarban írják.
Szóval mindenki sajátos, és mi, erdélyi magyarok, semmivel sem vagyunk sajátosabbak. Ezt azoknak is írom, akik a mi (már ez a "mi" is mi???) körülményeinkre hivatkozva nem tudnak vagy mernek olvasni bennünket, és külön fordulatokra van szükségük, hogy megtegyék.
Király László egy hét múlva lesz 80 éves. Többször írtam már róla; most csak a melankóliájáról és az erejéről. Talán olyan szempontból is lehetne jellemezni a költőket, hogy mi zúg, buzog vagy suhog a verssoraik között. Egy igazi költő mindig a mögöttben is rejtőzik, és Pilinszkynél például ez a mögött a tél élességével ragyog, míg Nemes Nagynál a kövekével. Weöres és Nichita Stănescu Puck, Jeszenyinnél pedig ropog a napsugár.
Fotó: Krónika
Király Lászlónál úgy suhog a melankólia, mint a kasza. Éles, sújtó melankólia ez, "mintha hűvös nagy tereken suhintó szavakra várnék". "Trelleborg felé fut egy fél fekete eb. / Köd zabálja a fákat — egyre nehezebb." A diktatúra éveiben másféle súlya lehetett egy ilyen sornak, de súlya most is van, s ez a sajátosság egyetemességét bizonyítja. Mintha kőből lennének kifaragva ezek a szavak, nem a gőg, a kőbe kívánkozás attitűdje miatt, hanem azért, mert olyan nehéz megfelelő szavakat találni mindahhoz, ami bent gomolyog. Ám az olvasás, pontosabban az olvasat diktatúrájából kiszabadulva — vagyis abból, hogy mindent súlyosnak kell érteni, mindig a tragikum felé kell elmozdulni — ugyanott vagyunk, ahol korábban jártunk: Király László nemes költészetében.
Tartás érződik ebben a lírában, ez azonban hangsúlyosan személyes. A beszélő nem azért beszél, hogy példát mutasson, hanem azért, hogy önmagát kifejezze. Ez a hangsúlyos személyesség is megtartója ennek a költészetnek, mert mindenki magára értheti.
"Negyvenötödször tavaszodik — ingyen: / a költő titkon el-elégiál. / Hegyeken túl izzó vaspáncélban, / nehéz léptekkel közeleg a nyár." Súlyos évszakok szerint mozdul a naptár, s az asszonyok is fáradtak, mint egy kötetcím mondja. Semmi sem könnyed: nem "ellensúlyos", mintha csak ennek lenne költői értelme, hanem azért, mert a beszélő így éli meg mindazt, amit megél. "Vadásztánc" — szól egy másik kötetcím. Egy magányos, mélyen, belülről, a körülményektől függetlenül magányos ember versei ezek.
Aki most 80 éves lesz. Újra el kell mondanom, mennyi mindent jelent, hogy ilyen emberek, mint Szilágyi István vagy ő, egyáltalán vannak még valahol, s ha nem is láttam őket ezer éve, akkor is tudom, hogy ott vannak Kolozsváron vagy Sóváradon vagy bárhol a világon. Ezt megköszönni nincsenek szavak. Elsősorban az égieknek, de nekik is. Neki is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.